Elátkozott generáció

Elátkozott generáció

Jugoszlávia széthullása és a polgárháború következményei minden bizonnyal még hosszú ideig éreztetik hatásukat térségünkben.

Elcsépeltnek hangzik a megállapítás, de nem annak a nemzedéknek, amelyik éppen azokban az átkozott években látta meg a napvilágot, és mindaz, ami azokat az eseményeket követte, kihatott nemcsak gyermekkorára, hanem az egész életére. Erről beszél a fiatal lány, aki tanulmányait megszakítva a főváros rengetegében próbál boldogulni.

 

— A magam életkorával nem vagyok ideális alanya a rovatnak — mondja M. —, de állítom, hogy már annyi megpróbáltatás, csalódás, bánat ért, hogy egy idős ember is „megirigyelhetné”. Nem vagyok egy ostoba liba, tudom, hogy a fiatalok másként ítélik meg a dolgokat, azt is tudom, hogy a sérült énemmel nem vagyok egyedül. Erről különösen akkor győződtem meg, amikor a középiskola után beiratkoztam Belgrádban az egyetemre. De amíg addig eljutottam, már rengeteg megpróbáltatáson voltam túl, és a családom is.

A ’90-es évek elején kerültünk Bácskába, amikor Horvátország is ki akart válni Jugoszláviából. Egy határhoz közeli horvát városból jöttünk, a szüleim mindketten ott dolgoztak. A bátyám akkor öt-, én kétéves voltam. Az ottani házunkra nem emlékszem, de amikor már nagyobbacska voltam, anyámék sokszor elővették a fémdobozt, melyben a személyi okmányainkon kívül egy egész halom fénykép tanúskodott ottani életünkről. Anyám később elmesélte, hogy amikor riasztották őket, és habozás nélkül menekülni kellett, ő az ékszerei, a betétkönyvek és az egyéb anyagi javak helyett a fényképeket csomagolta össze. Úgy gondolta, házat még vehetnek majd vagy építhetnek, de az elmúlt évekről semmilyen emlékük sem lesz, ha nem hozza magával a fotókat. Az apai nagymamám az első férje halála után összeházasodott egy futaki magyar üzletemberrel, és itt élt. A szüleim hozzájuk költöztek azzal a meggyőződéssel, hogy ha a politikai helyzet valamelyest csillapodik, visszamennek az újonnan felépített családi házunkba. Anyám szülei maradtak ott, Horvátországban, ők nem akartak sehova menekülni, mondván: legyen, aminek lennie kell.

Ebből az időszakból semmire sem emlékszem, de arra már igen, amikor óvodába kezdtem járni. Hamar megtanultam magyarul, Futakon, a nagymamáéknak is voltak magyar rokonai, barátai, és Palicson is éltek ismerősök, volt kitől megtanulnom a nyelvet. Azt is tudom, hogy eleinte nagyon szűkösen éltünk, a nagymamáék házában kaptunk két szobát, és ott laktunk egészen addig, amíg középiskolába nem indultam. Közben anyámék elhelyezkedtek, abban az időben a menekülteket részesítették előnyben. Ezt nagyon jól megjegyeztem, mert egy osztálytársam utálkozva mondta egyszer a szemembe: az én anyám azért lett munkanélküli, mert a te anyád elvette a helyét, könnyen mész te most osztálykirándulásra, én meg maradok itthon. Egyszóval rengeteg elmarasztaló megjegyzésben volt részünk, pedig azt hiszem, hozzánk hasonlóan rengeteg egyszerű család lett volna hálás a sorsnak, ha ott maradhatott volna, ahol született. Mindegy, ezt is átvészeltük. Nekem is nehéz volt, de a bátyám még nehezebben viselte az új környezetet. Persze, soha többé nem mehettünk vissza, így a szüleim itt igyekeztek rendezni az életüket.

Harmadikos gimnazista voltam, amikor apám közölte, hogy válni akar — viszonya volt egy munkatársnőjével, aki terhes maradt. Apa új családot akart alapítani. Állítólag nem szerette volna, hogy a születendő gyereke csonka családban nőjön fel. Évekkel később megkérdeztem tőle, gondolt-e valaha arra, hogy az ő gyereke miatt a bátyám és én maradtunk apa nélkül. Mert a válás után csak akkor küldött tartásdíjat, ha volt pénze. Ha nem volt, akkor azt üzente anyámnak, vállaljon pluszmunkát. A nagymama is a fia pártjára állt, mintha anyám lett volna felelős azért, hogy mi menekültek voltunk.

Senki sem tud meggyőzni arról, hogy én nem egy elátkozott nemzedék tagja vagyok. A szüleim válása után befejeztem a gimnáziumot, egyetemre kívánkoztam, de senki sem merte vállalni a tanulmányaim költségeit. A bátyám még a középiskolai érettségiig sem jutott el. Rengeteg sírás után az apai nagymamám vállalta, hogy fizeti a taníttatásomat, de csak két évig, akkor azt mondta, onnantól apámékon van a sor. A harmadik év helyett munkába léptem, összemelegedtem egy kollégámmal, és elkezdtük a közös életünket. Három év után aztán a párom meggondolta magát, és otthagyott az albérleti lakásban úgy, hogy amit közösen vettünk, azt mind magával vitte. Otthon mindenki attól félt, hogy hazamegyek. Apám azt mondta, nála nincs hely — pedig hozzájuk nem is mennék! Anyámmal nem tudok szót érteni, azt hiszi, még mindig dedós vagyok, mindenben irányítani akar. Otthon munkát sem kapnék, mert csak középiskolai végzettségem van. Belgrádban is úgy maradhattam a munkahelyemen, hogy beléptem egy pártba anélkül, hogy bármit is értenék a politikához. De enni kellett, és fizetni a lakást, nem volt választásom. Valahogy meg kellene fésülni ezt a kócos életemet, de nem tudom, hogyan. Mintha átok ülne rajtam.


A nyitókép illusztráció

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Elátkozott generáció
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.06.14.
  • LXXIV. évfolyam 23. szám
Elátkozott generáció
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.06.05.
  • LXXIV. évfolyam 22. szám
Facebook

Támogatóink