Helyszín a komáromi erőd. Filmek, koncertek, remek hangulat és egy hihetetlenül jól funkcionáló közösségi szellem. A szervezők az idén tizenkét pontban határozták meg a fesztivál hitvallását, filozófiáját, azaz tanácsokat az arra tévedő, új fesztiválozóknak. Hiszen mi, régiek már ismerjük a dörgést. Kiemelnék a pontok közül néhányat: Ne a pénz uralja tevékenységeidet — és valóban, én magam sem költöttem szinte semmit, mégsem maradtam éhen vagy szomjan, a fesztiválon közösségi konyha működik ugyanis, melyhez mindenki hozzájárul, amivel tud — ki itallal, ki étellel. Mi négyféle gibanicát sütöttünk, mellé ajvárt, sajtot, szalonnát és mézes pálinkát kínáltunk. S olyan finom francia sajtokat, szilvás gombócot, szármát kóstoltunk cserébe, hogy azóta is összeszalad a nyál a számban, ha rájuk gondolok. Az étkezéshez kapcsolódik a másik tanács is, a Hozz magaddal saját evő- és ivóeszközt, s ezzel meg is oldották a szervezők a szemétkérdés egy igen nagy részét. Nem voltak műanyaghalmok.

A szerző felvételei
 

A fesztiválon nem ritka tehát, hogy egy buli kellős közepén egy fehér hajú sajttündér libben mellénk, és töm a szánkba mentás sajtkarikát, ahogyan az sem, hogy a bámészkodó üres poharát hirtelen házi borral tölti meg egy nagy bajuszú borkészítő.

Kartonhotelben aludtunk. Romantikusan hangzik, nem? S az is. A szervezők kemény kartonfalakkal kicsi szobákat alakítottak ki az erőd gyomrában, emeletes ágyakon húzódtunk meg éjjelente. Az idén valahogy úgy alakult, hogy egy filmet sem tudtam megnézni, hiszen olyan sok régen látott baráttal kellett megbeszélni az elmúlt évet/éveket, hogy nem maradt idő rá. A legjobb buli az idén is spontán alakult ki, a fesztiválon fellépő művészek egy folyosó végén közös zenélésbe kezdtek, mi pedig roptuk hajnalig.

Immár több éve hagyomány, hogy egy szerelmespár a fesztiválon üli meg menyegzőjét, illetve itt kerít sort az előtte levő leány- és legénybúcsúra. Az idén régi barátunk, Jean nősült meg, így most először mi is hivatalos vendégei voltunk a lagzinak. Felkoszorúztuk hát magunkat, s elindultunk a násznéppel az erdőn át egy szigetre, ott tartották meg a szertartást. Ősi nyenyec áldást mondtak az ifjú pár fejére, aztán összeadták őket a Duna partján. Ez is szép pillanat volt.

„Lehet, hogy a búcsúzkodással kellene kezdeni a fesztiválozást, mert a legjobb beszélgetések mindig akkor kezdődnek, amikor búcsúzkodni jönnek az emberek” — mondta lengyel barátunk, miután már harmadik órája indultuk volna haza, de mindenkivel leálltunk még néhány búcsúmondatot váltani.

S az érkezésünk is ilyen. Sok órán keresztül érkezünk meg, és sok órán keresztül búcsúzunk a mediawave-es családtól, unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik, öcsik, hugik, barátok, haverok várnak ránk.

Ha egy aprócska kritikát kellene megfogalmaznom az idei Együttlétről, az talán annyi volna, hogy most egy picit több volt a technó zene, mint az előző években, ami számomra valamiért nem illett bele a mediawave-es képbe. Aztán persze lehet, hogy mások meg éppen ennek örültek. Szóval minden vélemény szubjektív.

Egy azonban biztos — s ezt nem csak itt érzékelem —, hogy a jövő a közösségi létformáé. A minden politikától, nemzeti és vallási hovatartozástól, bőrszíntől s az egyéb buta kategóriáktól független közösségeké. S ezeknek a kis közösségeknek az összetartó erejével hegyeket lehet mozgatni. Vagy dombokat. A lényeg a mozgás, mozgatás, együttlevés, együtt alkotás és együtt gondolkodás.

Még több kép!▼