Noha csupa jókedvű, festegető, viccelődő emberrel találkoztam a helyszínen, a rendezvény apropója ennél sokkal drámaibb. Felnőtt korú mozgássérültek, illetve értelmi fogyatékosok jövőjéről van ugyanis szó, akiket most még szüleik, legközelebbi hozzátartozóik ápolnak, gondoznak, de eljön majd az idő, amikor egyedül maradnak. E gondolatot továbbfűzve jutott el a szabadkai Zajedno—Együtt Pszichofizikai Rendellenességgel Élő Személyeket Támogató Egyesület odáig, hogy felvesse egy otthon létrehozásának kérdését Szabadkán.

— Ezek az emberek kiszolgáltatott helyzetben vannak, és koruknál fogva a legtöbbjük rövidesen egyedül marad majd — mondja Suzana Čepo, a programot kidolgozó csoport vezetője. — Nekünk kötelességünk már most gondoskodnunk róluk, felkészülni arra az időszakra, amikor már nem lesz, aki a gondjukat viselje. Egy olyan otthon létrehozását szorgalmazzuk, ahol emberhez méltó körülmények között élhetnének, és megadnánk nekik mindent, amire szükségük van. Képzett személyzet állna a rendelkezésükre, és szakemberek foglalkoznának velük. Külföldön már évtizedes múltra tekint vissza az efféle otthonok működtetése. Szabadkán nincs ilyen, noha módfelett nagy szükség van rá.

— Ez az első olyan megmozdulásunk, amellyel igyekszünk rávilágítani arra, mit is szeretnénk elérni. A következő lépésünk az lesz, hogy minden illetékes szervvel és személlyel kapcsolatba lépünk, bemutatjuk a tervünket, és kérjük, hogy segítsenek annak megvalósításában. Egy speciális bánásmódot igénylő embereknek otthont adó objektum számos követelménynek kell, hogy megfeleljen. Ezt szabályzat írja elő, amelynek tiszteletben tartását és későbbi betartását szigorúan ellenőrzik — tudtam meg Suzana Čepotól.

A mostani kezdeményezés jó alkalom volt rá, hogy bárki szembesülhessen vele: élnek a közvetlen környezetünkben olyan emberek, akik gondozóik elvesztése után nem tudnak egyedül meglenni, ezért egy intézményesített, mégis emberközeli megoldást kell találni a számukra.

Dudás Zoltán ötvennégy éves. Sclerosis multiplexben szenved. Kerekes székhez van kötve, nyolcvanéves édesanyja gondoskodik róla. Zoltán lila színnel festi a házikót. A bevételt, amely annak eladásából származik, az árvízkárosultak javára fordítják. Igyekszik minél szebbet, tetszetősebbet alkotni, noha kezei között meg-megremeg a festőecset... Megindító az az empátia, amellyel ezek a sérült emberek viseltetnek mások iránt. Tanulhatnánk tőlük...

— Sajnos nekem is el kell gondolkodnom rajta, mi lesz velem, ha édesanyám elmegy... — mondja fátyolos tekintettel. — Ez az élet rendje, és tudom, hogy ez alól én sem vagyok kivétel. Éppen ezért nagyon fontosnak tartom, hogy az otthon létrehozásáról szóló elképzelés megvalósuljon, és hogy amikor elérkezik az idő, én is nyugodt szívvel költözhessek be oda. Tudom, hogy ott biztonságban leszek, meglesz mindenem, amire szükségem van, és együtt lehetek azokkal a sorstársaimmal, akik hasonlóképpen kiszolgáltatott helyzetben vannak. Mi egyébként nagyon vidám társaság vagyunk, gyakran összejövünk és mindig bohóckodunk! Lételemünk a jókedv, a nevetés. Nem hagyjuk el magunkat, hiszen azzal is csak a hozzátartozóink életét nehezítenénk meg. Ők így is oly sokat áldoztak már ránk az életükből...

Zoltán azt mondja, tizenhat évesnek érzi magát, és bár a teste nem engedelmeskedik, lélekben mindig is ifjú marad.

A rendezvényre az egyesület tagjai, vezetői saját adományokat hoztak, amelyeket szintén az árvízkárosultaknak juttatnak el. Nemes és dicséretes az az elhivatottság, amellyel ők a mozgássérült és az értelmi fogyatékos polgártársainkért küzdenek. Reméljük, hogy az illetékesek is átérzik majd a kezdeményezés fontosságát, és hogy Szabadkán hamarosan megnyílik a különleges bánásmódot igénylők otthona.