„2019 májusában Kecskeméten jártam egy könyvbemutatón Temesi Ferenccel, amikor is Füzi László, a Forrás főszerkesztője elvitt bennünket egy „bónusz” kiállításlátogatásra, a Kápolna utcai galériába – amikor beléptem a terembe, szíven ütött az ottani világ. Mintha a természet szentélyébe léptem volna be. Fűzfák, galambok, adriai „Csobbanás”. Mintha egy fókuszált ablak nyílt volna a természetre. Szinte kóvályogtam az érzelmek feltolulásának hatása alatt. Elkértem a művész elérhetőségét, és Füziék biztatására vettem a bátorságot, hogy lehetőséget kérjek a szabadkai illetőségű, de akkor Lókúton tartózkodó festőtől egy műteremlátogatásra. Így jutottam el pár hét múlva a Bakonyba, Szajkó István műtermébe, majd később a szabadkai műterembe is. Ez a kapcsolat azóta is meghatározó az életemben, miként Szajkó István művészete is a részemmé vált. Képei velem élnek, belakják a termet, a legbensőbb énemet. És azóta is próbálom megfejteni, mitől van a Szajkó-képeknek ez a lehengerlő ereje, miben rejlik ez az ellenállhatatlan vonzás? Ezekkel a képekkel jó együtt élni, jó velük lenni, bűvkörükbe vonják a közelükbe lépő, arra érzékeny embert. Szajkó István a hétköznapokból építkezik: a hétköznapi élményeket, tárgyakat, életképeket, életünk élő és tárgyszereplőit transzcendentálja: a kenyeret, a fortyogó halászlevet, a száraz kórót… De ábrázoljon bármit is, egy valami biztos: műveiből sugárzik az energia. Valamiféle ősi energia ez – miként a barlangrajzok bűvereje, mely megbabonázta valahai nézőit. (Talán ezért Szajkó István tudat alatti vonzódása a pasztellhez, az ősiséghez, a természeteshez?)

Szajkó egyszer mondott egy mondatot, ami belevésődött az emlékezetembe, talán nem annyira szalonképes, mégis kimondom: „A festő a tesztiszeivel fest.” Hát igen, ez a teremtőerő, ez az alkotóerő, ez az „elemi ösztön” árad a képekből, ábrázoljon fűcsomót, aktot, vagy mint a mostani szabadkai kiállításon: esőt vagy eső áztatta biciklit, várost.

Épp most, ezen az „egy fal kiállításon” még valami nagyon szembetűnő nekem: ez pedig a szajkói művészet játékossága. Az itteni válogatásban valahogy jobban előtérbe került a „homo ludens”, a Játékos ember, az ötletekkel teli Szajkó István, az örökösen kísérletező művész. Hiszen mit tesz egy képpel egy ráapplikált spárga, mivé alakítja a leheletfinom pasztellport a vonalkázás? E játékosságtól, e kísérletező kedvtől talán még pilleszerűbbek, sejtelmesebbek, lebegőbbek, légiesebbek lesznek Szajkó István művei.”

Szajkó-Illés Andrea