Ifjú barátom, ki Rudi örökébe lépett mint kiadóm könyvraktárosa, a minap azzal fogad, hogy a még raktáron heverő - porosodó - köteteim nemhogy apadnának, fogynának, de éppenséggel dagadnak, szaporodnak!
- Hogy lehet az? - lepődöm meg.
- Úgy - magyarázta -, hogy visszaküldték a kinnlevő példányokat. Mind egy szálig. És nemcsak az író úrét, hanem a kollégáiét is.
Irigykedem ugyan a kollégák sikerére, de most nem vigasztalt, hogy az ő könyveik se kellenek a kutyának se.
Az eset az épülő, szépülő, rohamosan növekvő tartományi székvárosunkban történt. Ahol még itt-ott előfordulnak magyarok is a város multietnikusságának és multikulturális múltjának megőrzése céljából. S talán akadnak köztük olvasók is. Van ugyan ebben a hatalmas multikulturális konglomerátumban egy könyvesbolt, ahol magyar könyvek is kaphatók egyéb könyvekkel együtt, ennek ellenére mégis túlzás az üzletet könyvesboltnak nevezni, mert a polcok kilencven százalékát olyan árucikkek népesítik be, amelyeknek vajmi közük van a könyvekhez. A városban, persze, vannak igazi klasszikus könyvesboltok is, sőt olyan is, ahol csak angol nyelvűek fordulnak elő.
Nem az a ,,könyvesbolt” küldte vissza a kiadónak a portékáját, ahol magyar nyelvűeket is kínálnak, hanem egy cég, amelyik könyvforgalmazással foglalkozik, s mint ilyennek, kiterjedt hálózata van a városban, újságosbódék, könyvsátrak stb. És ha már nincs a délvidéki magyar könyvkiadóknak egy egységes, jól szervezett, jól felépített könyvterjesztési hálózatuk, miért ne ragadnánk meg minden kínálkozó alkalmat, amely lehetővé tenné, hogy regényeink, verses- és tanulmányköteteink eljussanak azokhoz, akiket érdekel az olvasás, és gyakorolják is azt?
Próbaeladásra át is adtak a szóbanforgónak egy tekintélyes csomagot. A könyveket átvették, de egy bizonyos idő múlva visszaküldték őket. Rájöttek, hogy a tartomány legnagyobb városában a magyar könyv nem kurrens áru. Talán a többi se túlságosan. Északi szomszédunkból is olyan hírek érkeznek, hogy a könyvkiadók és az új kiadványok óráról órára szaporodnak, viszont az olvasási láz zuhan. Jeles költők összegyűjtött versei ezer példányban? Akkor mi, határon túliak ne siránkozzunk, ha megrekedünk a száz példánynál, amiből legföllebb ötven gazdára is talál.
Jómagam még azon ,,szerzők” közé tartozom, akik nem szeretnek raktárra termelni. Ezért gyakran fölkeresem kiadóm könyvraktárát, hogy megtapasztaljam: fogyott-e a készlet a legutóbbi érdeklődésem óta, s ha igen, hány példánnyal. Előfordult már, hogy egy-két példánnyal fogyott. Ilyenkor mindig hálás szívvel gondolok az ismeretlen, névtelen, ám nagybetűs Olvasóra. Az a hír azonban, amit a minap közölt velem ifjú könyvraktáros barátom, valósággal főbe kólintott: a készlet kétszer harminc példánnyal gyarapodott, minthogy két önálló címszavam porosodik a raktár polcain. Azokkal a példányokkal, amelyeket az újságosbódés terjesztő visszaküldött. A kollégáim porosodó könyveivel együtt.
Nem először merül föl bennem az öngyötrő kérdés, hogy érdemes-e írni. A kínzó kérdésre nyomban kérdéssel válaszolok: megkért rá valaki, hogy porosodó életművedet még mindig gyarapítsd újabb kötetekkel? Minek s kinek írod őket? Nem tartasz attól, hogy lassan, de biztosan önmagad előtt is nevetségessé válsz?
Nálunk, szűkebb pátriánkban már nemcsak a könyvolvasásról szoknak le volt olvasóink, az újságolvasásról is. Egyetlen napilapunk tengve leng az ijesztően megfogyatkozott vásárlók feje fölött, igaz, a potenciális vásárlók is ijesztően megfogyatkoztak körülöttünk.
Ami pedig az írófélét illeti - itt egész idő alatt róla volt szó -, úgy látszik, lassan bele kell törődnie, hogy nincs rá szüksége a világnak. Akkor se, ha saját fájdalmát s örömét pengeti el, akkor se, ha a hazáért, az Európai Unióért, vagy akár a nagyvilágért aggódik.
Persze, míg egy akad, mégis érdemes. Akár annak az egy szemnek is. Hiszen mindig is annak énekeltél.