„Egyedül születünk, egyedül élünk, egyedül halunk meg. Csak a barátság és a szerelem keltheti azt a röpke és mulandó illúziót, hogy nem vagyunk egyedül” (O. W.).

A világhírű rendező 105 évvel ezelőtt (1915. május 6-án) látta meg a napvilágot George Orson Welles néven Kenosha városában, Wisconsin államban. Német, ír és skót felmenői voltak. Apja, Richard Head Welles (1872—1930) sikeres feltaláló, anyja, Beatrice Ives Welles (1881—1924) pedig zongoraművész volt. A család intenzív társasági életének köszönhetően a kis Welles találkozhatott a kor neves színészeivel, sportolóival, prominens zenészeivel, háromévesen olvasott, hétévesen fújta a Lear királyt, két évvel később pedig már Nietzsche munkáit lapozgatta. Zongorán és hegedűn játszott, a festészetben is tehetséges volt, de gyermekkora eleinte nem alakult valami jól. Szülei hamar elváltak, és édesapja Chicagóba költözött, súlyos alkoholproblémákkal küzdött. Welles édesanyja 1924-ben — amikor a fiú még csak kilencéves volt — egy chicagói kórházban negyvenkét évesen meghalt. Ezután az édesapa magával vitte fiát Jamaicába és a Távol-Keletre. Utazásaik után visszatértek, s az apa egyik szállodájában telepedtek le, mely azonban sajnos leégett, így ismét útra keltek. Tizenegy évesen a Todd Fiúiskolába iratkozott. Ott egyik tanára, Roger Hill már ekkor észrevette, micsoda tehetség lapul benne, és egyengetni kezdte útját. Welles itt rendezte meg élete első előadását tizenöt évesen. Ez a Julius Caesar volt, mellyel a térség legjobb iskolai rendezéséért elnyerte a Chicagói Színházi Társaság díját. Nem sokkal később édesapja meghalt, és mivel Welles még nem volt nagykorú, végrendeletében egyik barátjukat, Maurice Bernstein doktort jelölte ki a fiú gyámjának, hogy ne legyenek anyagi gondjai. Ez egy jó döntésnek bizonyult, hiszen Maurice bácsi is tisztán látta a fiú tehetségét, ezért egy marionettszínházat ajándékozott neki, s olyan iskolákba íratta, ahol kamatoztathatta színi adottságait. Ő azonban egy évvel később abbahagyta tanulmányait, s úgy döntött, útra kel, beutazza Európát. Szamárháton járta be Írországot, egy dublini színházban kapott munkát. 

Huszonegy évesen színre vitte Shakespeare Macbethjét. Mivel a darabnak óriási sikere volt, megalapította saját színházát, a Mercuryt. A Julius Caesarral debütált, egy igen kortárs értelmezésben, újragondolva vitte színre, a fasiszta Olaszországba helyezve a cselekményt. Újabb siker. Visszatért az Egyesült Államokba, megalapította a Mercury Theater New York-i változatát, egy évvel később pedig már a CBS országos rádiófrekvencián klasszikusok és modern regények rádiós adaptációi voltak hallhatóak Welles és társai tolmácsolásában. A rádióhoz kapcsolódik az az eset is, amellyel szintén történelmet írt. A dátum 1938. október 30-a. Ezen a napon este került az éterbe H. G. Wells Világok harca című sci-fi-regényének Támadás a Marsról című hangjátékváltozata, Orson Welles narrációjában. A földönkívüliek New Jersey államban való landolásáról, majd a New York elleni sugár- és gáztámadásról Welles olyan élethű leírást adott, hogy a hallgatók lélegzet-visszafojtva figyelték a műsort. A drámai hatást fokozandó az eseményt a korabeli Amerikába helyezte, hamis hírekkel, álszakértők beszámolóival, valamint hangeffektusokkal tette hitelesebbé a felolvasást. A stúdióban tartózkodó közönség feladata a rémüldözés volt. A műsor olyan élethűnek bizonyult, hogy a rádióhallgatók közül sokan valódinak vélték az űrlények invázióját. Kitört a pánik, az emberek magukon kívül voltak: az utcára rohantak, pincébe bújtak, megtöltötték a pisztolyukat, a mozivetítések megszakadtak, a telefonvonalak égtek, a lakosok minden lehetséges eszközzel készültek a földönkívüliek támadására. A rádiós stáb, több más helyi adóval együtt, hiába jelezte a műsor elején, de közben is, hogy ez egy fiktív rádiójáték, ha valaki erről lemaradt, annak a következő ilyen közlésig negyven percet kellett várnia. Ezzel talán először vált világossá sokak számára, hogy a média és a tömegkommunikáció a megtévesztés, manipulálás révén milyen könnyedén tehet játékszerévé akár nagy tömegeket is. Az eredmény: felháborodott hallgatóság. A rádiós stáb próbálta menteni a menthetőt, megmagyarázni a történteket, Welles a műsorkészítők nevében élő adásban követte meg a hallgatókat. Biztos volt abban, hogy színészi karrierje véget ért, de ez természetesen nem így történt, hiszen mint minden jó kis botrányra, Hollywood erre is felfigyelt, és már rendelt is Wellestől két filmet.

1941-ben mutatták be az Aranypolgárt. Főszereplője egy tehetséges, de szegény újságíró, Charles Foster Kane, aki hatalmas vagyonra tesz szert, és felhasználva a sajtó manipulatív eszközeit, politikai hatalomra tör, feladva eközben elveit s álmait. A főszerepet maga Welles formázta meg, az alkotást kilenc kategóriában jelölték Oscar-díjra, s meg is nyerte a legjobb forgatókönyvért járó aranyszobrocskát. A kritikusok elismerően szóltak a műről, mégsem lett belőle nagy siker a bemutató után. Miért? Welles elkövetett egy óriási hibát: a főszereplőt William Randolph Hearst hírhedt üzletemberről mintázta, aki emiatt azonnal megtámadta a filmet. A Hearst-konszern minden lapja hevesen kritizálta és elutasította az Aranypolgárt, ezért az hamarosan meg is bukott a jegypénztáraknál. Csupán később — a fiatal, francia filmkritikusoknak, elsősorban André Bazinnek köszönhetően — fedezték fel Welles mesterművét, és ismerték el annak filmtörténeti jelentőségét. 1958-ban a brüsszeli világkiállítás alkalmából minden idők tizenkét legjobb filmje közé sorolták. Fél évszázaddal később pedig minden idők legjobb filmjévé választották.

Welles a következő éveket Hollywoodban töltötte, népszerű és keresett színész volt ekkoriban, emellett rendezett is. Mivel több munkája üzleti kudarcnak bizonyult, elhagyta Hollywoodot. A politika sem állt tőle távol, rendszeresen publikált politológiai töltetű írásokat, egy időben barátságot ápolt a jugoszláv elnökkel, Titóval, valamint Roosevelt amerikai elnökkel is. A háború végén visszavonult. Másfél évtizedet töltött Olaszországban és Spanyolországban. Erre az időszakra egyszer ekképp emlékezett vissza: „A mediterrán kultúra emberibb, és nem a bűntudatra alapozódik. Rosszul érzem magam az olyan társadalmakban, amelyekben nincs természetes vidámság, és amelyek nem tudnak nyugodtan szembenézni a halállal.” Jó hatással volt rá a mediterrán légkör, újra alkotni kezdett, regényeket írt, forgatókönyveket készített, tanulmányokat vetett papírra, s megfilmesítette a Macbethet, az Othellót, majd a Falstaffot.

Háromszor házasodott. 1934-ben feleségül vette Virginia Nicholson színésznőt, ám hat évvel később elváltak. Később beleszeretett Dolores del Río mexikói színésznőbe, akinél tíz évvel fiatalabb volt. Vele négy évig élt élettársi viszonyban. Második felesége a híres amerikai színésznő, Rita Hayworth lett. Amikor ez a házassága is boldogtalanná vált, újra elkezdett Doloreshez közeledni, de 1947-ben végleg elváltak útjaik. Nyolc évvel később vette feleségül harmadik nejét, az olasz származású Paola Mori színésznőt, akivel haláláig együtt maradt.

Wellesnek élete vége felé egészségügyi gondjai adódtak, rendkívül túlsúlyos volt, ezért cukorbetegség és szívpanaszok gyötörték. Azt írták róla, hogy egy időben testsúlya megegyezett a magasságával (180). Élete során sokszor tört rá a magány. Szomorú beteljesedés, hogy haláltusájában is magára maradt. Szívroham végzett vele 1985-ben.

(Forrás: Atv.hu)