Balogh István és Bata Ildikó - Tóth Lívia fotója

Balogh István legújabb kötete, a Virágot ültetni sisakba című, az oromhegyesi Faluház Alap kiadásában s a tóthfalusi Logos Print nyomda gondozásában jelent meg. A tetszetős fedőlap Baráth Ferenc munkája, az illusztrációkat Kanyó Ervin grafikusművész készítette. A könyvet Oromhegyesen mutatták be a Zitzer Szellemi Köztársaság és a helybeli háborúellenes megmozdulás huszadik évfordulóján. A helyszín és az időpont nem véletlen, hiszen az alkotás - amelyet a szerző Keszég Károly emlékének ajánlott - éppen ezt az eseményt dolgozza fel. Balogh Istvánnal Bata, leánykori nevén Mészáros Ildikó tanárnő beszélgetett, aki maga is egyike volt azoknak a hölgyeknek, akik 1992. május 10-én megszervezték a faluban az emlékezetes béketüntetést. Az első kérdés a motivációra vonatkozott, illetve arra, van-e az írónak személyes élménye Oromhegyessel, illetve a Zitzer Szellemi Köztársasággal kapcsolatban.
- Nem sok, vagyis szinte semmi. Természetesen én is részese voltam ennek a kornak, 1989 és 1992 között Budapesten a Jugoszláv Nagykövetség szakmunkatársaként dolgoztam, s a négyéves kiküldetésem csak három évig tartott, mert közben megszűnt az országom. Meg is írom az egyik szövegemben, hogy azon a napon, május 10-én, amikor Oromhegyesen szervezték a béketüntetést, éppen Zentán jártam, és mentem vissza Szabadkára. Be akartam jönni, de - biztosan a külföldi rendszámtáblám miatt - leállítottak, nem engedtek be a faluba. Hogy később miért nem jöttem, magam sem tudom, a Naplót azonban olvastam.
A vidékhez viszont rengeteg minden fűz, sokat bicikliztem gyerekkoromban, számtalanszor eljöttem a Csákó dombra is. Felmásztam, leültem, néztem a tájat, boldog voltam. Különösen, amikor megtudtam, hogy a tövében zajlott le az első zentai csata.
Balla Lacit egyébként gyermekkora óta ismerem, Keszég Karcsival pedig, aki szintén emblematikus figurája volt a Zitzernek, és csinált egy olyan hetilapot Vajdaságban, aminek azóta is a csodájára lehet járni, gimnazista korában találkoztam először. 1973-ban jelent meg Zentán az első verseskönyvem, Tari Pista és Keszég Karcsi a gimnázium tanulóiként vállalták a könyv bemutatásának az előkészítését. Keszég Karcsi a gyönyörű, zengő hangján az egyik versemet is elmondta, ami hatalmas élmény volt számomra.
Már korábban is gondoltam rá, hogy van nekünk egy olyan történetünk, amit érdemes lenne megírni, legalább novellában. Aztán Lacival beszéltünk róla, majd megismerkedtem a hölgyekkel is, és elhatároztam, ennek meg kell lennie. Amikor összeállt ez a kötet, akkor a cím után odaírtam: Keszég Károly emlékére. Így teljes a könyv, az ő lelke is ott van az oldalakon.
- A könyv műfaját elég nehéz meghatározni, hiszen a novellákon kívül közleményeket és más kordokumentumokat is tartalmaz. Mennyire vette figyelembe az időszerűséget, a hitelességet?
- Jó ''puskát” kaptam. Ez a közösség összegyűjtötte az eseményekre vonatkozó cikkeket, feldolgozta és megírta a saját történetét, sőt még egy filmforgatókönyvet is megalkotott.
Ezt mind ideadták nekem, de közben is segítettek, én viszont ügyeltem arra, hogy mindaz benne legyen, amit fontosnak tartanak. Nem az volt a célom, hogy jobb szövegíróként másként fogalmazzam meg, inkább beágyaztam, forrásként kezeltem a már meglevő anyagot. Sokan bábáskodtak a könyv megszületésénél, ahogy készültek a szövegek, úgy küldtem őket Ballának, Almási Vilmosnak, Kanyó Ervinnek, az illusztrátornak. Ők elmondták a véleményüket, néha ki is egészítették az írásaimat. Ha esetleg letévedtem a valóság talajáról, visszatérítettek. Nagyon élveztem ezt a munkát, az együttműködést, mert így még sohasem dolgoztam.
Ha van is benne fikció, azt is a valóságban létező tájba, utcákba, épületekbe ágyaztam. Az ajándék című novella például a fogantatásról szól, és elgondolkozhatunk, hogy azok a gyermekek, akik húsz évvel ezelőtt még meg sem születtek, vagy egészen kicsik voltak, már a saját családjukat tervezgetik.
Ez az elnevezés egyébként, hogy Zitzer Szellemi Köztársaság, Örkény István tollára való, hiszen úgy létezett, hogy nem létezett, vagyis megfoghatatlan és üldözhetetlen volt. Ez a kis közösség nem igazán tudott másként visszavágni a szemben álló hatalmas erőnek, mint a humorral és az abszurddal.
Nem monográfiát írtam, hanem szépirodalmat. Pontosabban inkább egyensúlyoztam a szépirodalom és a publicisztika borotvaélén. Így természetes, hogy jelen van a könyvben a valóság is meg a fikció is.