Egy tiszteletbeli kupuszini
Kartali Róbert
2022.11.04.
LXXVII. évf. 44. szám
Egy tiszteletbeli kupuszini

„Célom, hogy az öregek lássák magukat, hogy milyen szépek” — állítja Mohos Zsófia, Görbeország fotósa. A Palócföld sajátosságait, kultúráját és a még népi hagyományban élő embereket megörökítő fényképész egy ösztöndíjnak köszönhetően a legdélebbi palóc faluba, Kupuszinára is eljutott. Fotóival teljesen új szemszögből mutatja meg a falvakat, azokat az értékes életképeket is felismeri, amelyek felett az ott élők néha észrevétlenül elsiklanak. Nagyszerű felvételeire felfigyelt az anyaországi sajtó is, de hogy hol van Görbeország, és hogyan kapcsolódik mindehhez Kupuszina, az a Hét Napnak adott interjúból kiderül.

* Mit kell tudni Görbeországról?

— Ezt a nevet Mikszáth Kálmántól kölcsönöztem. Ő Palócföld szülötte, ő nevezte így Palócföldet. Több regényében, novellájában is szerepel ez a kifejezés, mely nagyon tetszik, mert egy kicsit egy mesebeli világot ír le, mely annyira kedves és bájos. Nyilván azért, mert ezt én is így látom. Ezt a szót én kiterjesztettem, most már nemcsak Palócföldre használom, hanem bármerre járok, és fotózom az eltűnőben lévő paraszti kultúrát, nekem az is beletartozik a Görbeországba. Újraértelmeztem a kifejezést, talán nem baj.


Fotó:Mohos Balázs

* Hogyan kerültél kapcsolatba a palócsággal, illetve Kupuszinával?

— Előbb a palócsággal kerültem kapcsolatba. Sok időt töltöttem a nagymamámnál Kisecseten, ez Nógrád megyében egy nagyon-nagyon picike zsákfalu, ahol 150-en laknak. Ott kezdtem el fotózni, és az utam a dokumentarista fotózás felé vezetett. Megpályáztam a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíját, így került a képbe Kupuszina. Erről a faluról először 2018-ban hallottam a Palóc Világtalálkozón. Az ösztöndíjhoz kellett írni egy munkatervet. Abban biztos voltam, hogy a palócsággal kapcsolatosan szeretnék valamit, ezért felhívtam a világtalálkozó fő szervezőjét, Berze Mariannt. Jött egy ötlet, hogy izgalmas lenne összehasonlítani Kupuszinával egy olyan Nógrád megyei palóc falut, Rimócot, mely 400 km-re fekszik, de a palóc gyökerek mégis összekötik őket. Előtte én nem jártam Kupuszinán, sőt Vajdaságban sem. Kapcsolatba léptem Toldi István mesemondóval, és kikérdeztem, hogy milyen programok, közösségi események vannak a faluban, vannak-e idősek, akik még viseletben járnak. Érdekes volt az első látogatásom: egyedül, nőként elmenni egy másik országba úgy, hogy ott senkit sem ismerek személyesen… Konkrétan hangosan megkérdeztem magamtól az autópályán, hogy: normális vagy? De amikor megérkeztem, annyira befogadó és kedves volt mindenki, hogy rögtön éreztem, jó helyre kerültem, hogy itt nekem dolgom, küldetésem van, és nem véletlenül vezetett ide engem a Jóisten.


Fotók: Mohos Zsófia

* Azóta már számos alkalommal voltál, úgy fogalmaztál, hogy már szinte hazajársz.

— Az elmúlt másfél évben tizenkétszer voltam Kupuszinán. Tavaly a karácsonyt, az idén meg a húsvétot a családommal ott töltöttük a faluban. Valószínűleg ezért is van ez a hazajárásérzés, mert a családommal együtt élem át ezeket az élményeket, és a helyeik is látják rajtunk az őszinte érdeklődést, és nem kívülállóként viszonyultak hozzánk. Annyira lenyűgözött az az összetartás meg a közösségi élet, amely abban a faluban van — ami talán annak is köszönhető, hogy Vajdaságban kisebbségben élnek. Magyarországi falvakban például én nem tapasztalok ilyen összefogást.

* Hogyan vélekedsz az ott tapasztaltakról? Hogy ebben a faluban nem csupán ápolják a hagyományt, hanem valóban benne élnek?

— Vesszőparipám, hogy a hagyományt nem őrizni kell, hanem élni benne. Kupuszinán ha a tánccsoportra nézek, akkor azt látom, hogy a tagjai nem azért veszik fel a népviseletet, és nem azért táncolnak, mert másoknak akarnak tetszeni, hanem maguk miatt, hogy ők megéljék a magyarságukat. Annyira természetesen és szívből jön nekik a tánc, a viseletük szeretete, és ez annyira magával ragadó, lenyűgöző, hogy példamutató is lehet egy magyarországi tánccsoport számára. Az ott élők felismerték, mekkora érték van körülöttük. Szerintem jó, hogy a képeimmel nekik is vissza tudom ezt tükrözni. Régen minden háznál volt viselet, ez volt a természetes, része volt a hétköznapoknak, de most már nincs, aki keményítse a szoknyákat. Aki a fityulákat készítette, a tudását magával vitte a sírba. Ezzel tudatosabban kell foglalkozni, mert már annyira mégsem természetes, mint amennyire régebben volt. Nagyon sok fiatal elment a faluból, és így már nehéz továbbadni ezt a tudást.

* Az emberek annyira nem szeretik, ha fotózzák őket, ennek ellenére te bizalmi kapcsolatot alakítottál ki azokkal, akik megengedték, hogy fotózzad őket — például a lakodalmas utcai menetet szemlélő, népviseletben biciklire támaszkodó öreg néni vagy az ágyán ülő öreg bácsi. Ez hogyan sikerült?

— Mindig célom, hogy visszatükrözzem azoknak, akik szerepelnek a képeken, hogy mennyire értékesek. Legyen szó fiatalokról, a közösségi élet szereplőiről vagy idősekről. Azért viszek mindig papírképeket magammal, hogy lássák magukat, hogy valójában milyen szépek. És nekik is jó erre így rácsodálkozni, hogy valaki ilyen szemmel néz rájuk. Ehhez nagyon sok türelem kell, már sokszor végigjártam ezt az utat. Kupuszinán ez egy nagyon szép folyamat volt. Első alkalommal is úgy mentem, hogy én az időseket szeretném fotózni, de persze ez nem úgy működik, hogy rögtön megengedik. Nagyon szép volt, ahogy visszagondolok, hogy először csak a szentmise után fényképeztem le őket. A templom jó alkalom az ismerkedésre. Kivárom türelemmel, és azt is elfogadom, ha valaki nem szeretne, de azért sosem adom fel. Kupuszinán is van egy olyan asszony, akit egy évig ostromoltam. Volt, hogy haza is kísértem, és szívesen beszélgetett velem, de valamiért nem akart fényképezkedni. Aztán egyszer csak azt mondta, jó, eljöhetsz. Onnantól nyilván egy más szintre lépett a kapcsolatunk.

* Ma már a lakodalmakba is meghívnak.

— Igen, tavaly nyáron is voltunk már egy lakodalomban, a férjemmel együtt, akkor a gyerekek itthon maradtak. Ott például nem is ismertem a párt előtte, hanem csak így szóltak, hogy ha van kedvünk, akkor menjünk. Már reggel, a készülődésnél ott voltunk a menyasszonyos háznál, és a férjem pálinkázott az örömapával, pedig előző este érkeztünk meg, és ő valóban akkor járt először a faluban. Mintha családtagok lettünk volna. Most nyáron pedig egy másik lakodalom egész hetét végigkövettem, a készülődéstől, a mozsárban történő máktöréstől kezdve mindennap ott voltam. Ezeket a lakodalmakat fontos megörökíteni, mert ki tudja, meddig lesznek még.

* Mekkora különbség van a palócföldi és a kupuszinai palócság között? Az itt élő palóc eredetű lakosság ugye két és fél évszázada települt ide Heves és Nyitra megyéből, valamint a kalocsai Sárközből.

— Van különbség. Teljesen más egy olyan környezetben élni, ahol nemzetiségi sokszínűség vesz körbe. Hiába volt Kupuszina zárt falu, a viseletére hatással voltak a környező falvak. Ami a beszédet illeti, az teljesen az az igazi palócos hanglejtés. A nyelvjárás tekintetében Kupuszina szigetnek számít, annyira egyedi és különleges, ez pedig nyilván a palóc gyökerekből származik. Más hasonlóságokat is találtam, például a palócokra jellemző Szent Anna tisztelete, és Kupuszinán Szent Anna tiszteletére szentelték a templomot. Ezek annyira kedves dolgok, de ugyanilyen a szentcsalád-járás is karácsony előtt, tudomásom szerint ez a környéken a többi magyarlakta faluban nem szokás. És ugyanezt Rimócon is megtaláltam.

* A képeidnek köszönhetően vendégszerepeltél a Fábry Show-ban. Hogyan élted ezt meg?

— Igen, és ott sokat tudtam beszélni Kupuszináról. Utána mindenki megismert a faluban, mert azt valahogy mindenki látta, és megszólítottak az utcán, gratuláltak. Van még egy nagy élményem, hogy az a kilencvenhat éves János bácsi is, akit az ágya szélén ülve fotóztam, látta a tévében ezt a műsort, melyben róla is beszéltem. Amikor először mentem hozzá az adás után, mondta, hogy elsétált a boltba, és vett egy kis konyakot, mert ezt meg kell ünnepelnünk közösen. Ezek az igazán jó élmények, ezért érdemes ezt az egészet csinálni.

* Az ösztöndíj után is eljársz majd Kupuszinára?

— Az ösztöndíj augusztusig tart, addig még ötször-hatszor el tudok menni, de úgy gondolom, hogy ez a kapcsolat hosszabb távú lesz. Egyrészt érdekes lenne követni, hogy hová tartanak a változások, másrészt ez nem egy sima munkakapcsolat, én ezt szívből csinálom. Nem tudnám becsukni ezt az ajtót 2023 augusztusában, hogy akkor köszönök mindent, sziasztok!

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..