* A lányok már egészen kiskorukban szeretnek öltözködni, felhúzzák az anyukájuk magas sarkúját, harisnyából vagy sálból csinálnak hosszú hajat, tehát igen korán elkezdenek foglalkozni azzal, hogy mit vegyenek fel. Te is így emlékszel magadra?

— Bizony, nálam is valahogy ott kezdődött minden. Édesanyámnak különleges stílusa volt, és már kicsi korunkban bennünket is így öltöztetett. Sok ruhát kaptunk a rokonoktól, akiknek gyermekei már kinőtték a sajátjukat. Emellett édesanyám kötni is tudott, így valóban egyedi ruhatárunk volt. Ez bennem maradt, s a mai napig ezt az irányt követem én is. Second hand (turkáló) és do it yourself (csináld magad), legyen szó a saját ruhatáramról vagy a kollekcióimról. A divat mindig érdekelt. Már általános iskolában rengeteget rajzoltam, s a kreatív dolgokban voltam a legjobb. Középiskolában megtanultam varrni, tehát elsajátítottam a technikai részét a textiliparnak, ezután pedig Zágrábban végeztem el az egyetemet divattervező szakon. A mesterdiplomámat divatelmélet és kultúra szakirányon szereztem. Nagyon fontos az elmélet. Muszáj ismerned, csak így lehetsz különleges a saját alkotásaidban. Mert egy ruhát mindig meg kell tölteni tartalommal. Én a ruháim által mesélek. Egyébként sem vagyok a szavak embere. Imádom a divat szemiotikáját, figyelni az emberek öltözékét, hiszen a ruha nagyon sok mindent elmond a viselőjéről. 

* Az emberekben él egy kép, mely szerint dizájnerruhát csak milliomosok vásárolhatnak meg, az átlagember számára megfizethetetlenek.

— Ez régebben talán így volt, de sok minden változott. Amikor valaki a divattervezést választja szakmának, már az elején szeretne belőle jól megélni, ezért drágán kínálja a ruháit, de idővel rá kell jönni, hogy a fogyasztói társadalom nem jó dolog. Empatikusnak kell lenni. Nem az a lényeg, hogy mennyit adok el, hanem a minőség és az egyediség elérhető áron. Az elején én is drágábban árultam a ruháim, de Szerbiában nagyon kevesen tudnak kifizetni 300 eurót egy darabért. Németország, Franciaország, Anglia, Finnország — többnyire innen rendeltek tőlem. Viszont rájöttem, hogy én a szerbiai piacon szeretnék jelen lenni, így levittem az áraimat. Az elején minden kis dizájner beleesik ebbe a hibába, mert a nagyok ezt diktálják, mindenki Armani akar lenni, meg Versace. Mi, kis tervezők meg tudnánk változtatni a piacot azzal, hogy elérhető áron adjuk a ruháinkat. S egyre többen gondolkoznak így, ezért ma már nemcsak azok tudják megfizetni a dizájnerdarabokat, akiknek bőröndnyi pénzük van, hanem akár az átlagemberek is. Egyébként pedig nem egyszer megtörténik, hogy akinek sok pénze van, az borzasztóan öltözik, mert pénze van, de ízlése nincs. 

* Hát ez nagyon igaz. És sokkal jobb dolgokra rá lehet futni egy turiban, mint egy divatlánc üzleteiben.

— Ezzel nagyon egyetértek. A mai fiatalok nagy része egyébként jól öltözik, van ízlése, s ezeket a ruhákat a turkálóból szerzik be. Én magam is órákat el tudok tölteni a turkálókban, kiválogatom a különleges anyagú darabokat, hogy aztán otthon valami egészen újat alkossak belőlük. Nemrég vettem egy nadrágot, nagyon érdekes anyaga volt, de nem nadrágnak való. Szétszedtem, és készült belőle hét kis táska üveggyöngyökkel.

* Egy sztár is viseli a ruháidat az egyik klipjében, Severina. Nagyobb lett az érdeklődés a ruháid iránt ez után a klip után?

— Igen, viszont… Kezdem az elején. Én Zágrábban végeztem az egyetemet. Félig magyar, félig horvát vagyok, itt élek Szerbiában, és soha nem tudtam magam hova rakni. Zágrábban nagyon felkaroltak, de mivel nem beszélem az ijekavicát, úgy néztek rám, mint egy szerbre. A szerb média pedig nem foglalkozik velem, mert mivel minden centralizált, csak azok számítanak, akik Belgrádban élnek és alkotnak, a többiek nem léteznek. Én egy büszke, palicsi lány vagyok, akit Horvátországban jobban ismernek. (Nevet.) Ebben persze a Severinával való két közös munka is segített, büszke is vagyok rá, de… Akkor jössz rá, mekkora munka van mindebben, amikor elkezded építeni a saját brandedet. Sokszor csinálnak belőled hülyét, ígérgetnek, stb. Jó lenne, ha ezzel mindenki tisztában lenne, aki divattervezésre adja a fejét. Néhány évig szinte csak kiadásod van, semmi bevétel. Néha úgy ébredsz, hogy istenem, minek csinálom én ezt, de csinálod. Lassan megismernek. Néha az segít, hogy jó időben vagy jó helyen. Viszont a sztárok nem tisztelnek mint fiatal divattervezőt. S elfelejtik, hogy egyszer ők is voltak kezdők. Mi nem kérünk sokat, csak annyit, hogy kifizessék a munkánkat, és hogy a saját felületeiken feltüntessék, hogy mi terveztük a ruhát, melyet viselnek. Ezzel mi követőket, potenciális vásárlókat szerzünk. Na ez a két rész általában kimarad. Tisztelet a kivételnek. Én ma már csak olyanokkal dolgozom együtt, akikkel működik a kölcsönös tisztelet, mert nem akarom magam rosszul érezni munka közben. Nálam ez az „ára”. Egyébként mostanában a legjobb együttműködésem az influencerekkel van. Kedvesek, aranyosak, s ami még fontos, odafigyelnek arra, hogy mit ajánlanak a videóikban. Van egy horvát lány, superbabekillah, ő nagyon jól gondolkozik, s őszintén szólva, sokkal több bevételt köszönhetek neki, mint, mondjuk, Severinának.

* Amikor egy kollekciót tervezel, mit tartasz szem előtt? Fontos például, hogy kényelmesek legyenek a ruhák? Vagy hogy nőies legyen egy-egy darab? Hiszen a legtöbb alkotásodról ez elmondható.

— Amikor tervezek, elsősorban az a fontos, hogy nekem tetsszen. Nem feltétlenül nézem, hogy kényelmes legyen, de valahogy mégis az lesz a végén, mert én is az ilyen ruhákat szeretem. Egyszerű darabokat tervezek, melyek több alkalomra használhatóak. Legyenek nőiesek, de még jobb, ha uniszexek. Imádom, hogy nő vagyok, s imádom látni, amikor egy nő jól érzi magát egy ruhában. Az anyagok legyenek különbözőek, és legyen bennük valami, ami kézzel készül. Egy varrás, gyöngyök, bármi, ami nemesít a ruhán. 

* Jelenleg min dolgozol?

— Amióta anyuka lettem, nehéz megtalálni az egyensúlyt munka és a család között, most rövidnadrágokat és táskákat készítek, s az év végéig még szeretném elkezdeni az új kollekciómat. Sok a munkám, s ennek nagyon örülök. Jólesik, hogy végre az itteni embereknek is tetszik, amit csinálok. A vásárlóim pedig aranyosak, kedvesek, szépen írnak. Én érzékeny lány vagyok, nekem ez is fontos.

* Szerinted mitől függ, hogy egy divattervező világhírű lesz-e?

— Elsősorban sajnos a pénztől. Minél nagyobb a tőkéd, annál könnyebben leszel ismert. De ma már ez kevésbé fontos. Az internetnek köszönhetően sokkal inkább a kreativitás az, ami reflektorfénybe kerül. És nagyon sok kreatív ember él körülöttünk. Kell még egy adag szerencse is ahhoz, hogy megismerjenek, s amiből ugyancsak kell egy jó nagy adag, az a kitartás. Sokan majmolják a nagy divatmárkákat, de ez rossz irány. Csak azt csináld, ami belőled jön.

* Ahogy nézegettem a ruháidat, azt vettem észre, hogy sokszor használsz fényes anyagokat.

— Ezt jól látod, imádom őket. A fényes anyagok azonban sokszor műanyagok, poliészterből készülnek, én pedig elhatároztam, hogy minél kevesebb műanyagot használok, már nem vásárolok ilyesmit, csak azt használom fel, amit turiban találok. S hál’ istennek, rengeteg van belőle. Azok a cégek, amelyek nagy mennyiségben varrnak ruhát, sokszor kidobják a kimaradt anyagot. Én ezt vásárolom fel. A „szemetüket”. S itt igen nagy mennyiségű, méteres anyagokról van szó, melyek egyébként a szemétbe kerülnének. Ezen el kellene gondolkodni. Az én kézjegyem a fényes anyagok beépítése. Ez nem volt szándékos, de mindig úgy alakult, hogy őket részesítettem előnyben. Ezt keverem pamuttal, lenvászonnal, viszkózzal.

* Van-e kedvenc divatterveződ, és ha igen, miért éppen ő?

— Jelenleg nagyon becsülöm Marine Serre munkáját. Szerintem most ő a legjobb — a víziója miatt. Futurisztikusan, más színben látja a világot, s ő is újrahasznosít.

* A divat évről évre változik, ma már nehéz megfogalmazni, mi vagy ki számít divatosnak. Egyáltalán létezik még ez a fogalom?

— Túl gyorsan változik, az a baj. Ezért hívjuk fast fashionnek. Én és a hozzám hasonló, kisebb dizájnerek az ellenkezőjét, a slow fashiont műveljük. Kevés, de egyedi darabot gyártunk, beleviszünk egy jó adag kézimunkát, helyi szabókkal és varrónőkkel dolgoztatunk, akiknek munkáját rendesen meg is fizetjük. A nagy divatcégek alulfizetik a munkásaikat, sokszor kiskorúakat is foglalkoztatnak, kihasználják őket. Akik kevésbé jártasak a divat világában, nem is tudják, mekkora gond a fast fashion. Ha olyan helyeken vásárolunk, mint a H&M, a Zara, a Terranova stb., veszünk egy ruhát, jövőre pedig már kidobjuk, jobb esetben elajándékozzuk. Ráadásul ezek a nagy cégek egy hamis környezettudatosságot hirdetnek: kettőt fizetsz, hármat kapsz, óriási akciók és engedmények… ez mind hazugság. Minden előre ki van számolva, a lényeg, hogy minél többet költs náluk. Nem hasznosítanak semmit újra, egyszerűen csak kidobják. Erre kellene odafigyelni, az emberek szemét felnyitni, hogy lássák, mi történik a kulisszák mögött. Én figyelek arra, hogy helyi termékeket vásároljak akár magamnak, akár a gyermekemnek. A dezodortól kezdve a szappanon át a ruhákig minden megtalálható. És nagyon jó minőségben. Hál’ istennek, azt látom, hogy a fiatalok már így gondolkodnak. Mi egy olyan generáció vagyunk, amely többet vásárol online, így minden beszerezhető. Ó, és imádom, hogy a kis manufaktúrák termékei már külalakra is tetszetősek, készítőik nagyon odafigyelnek a csomagolásra, nem vágják bele egy műanyag zacskóba a terméket, mint a fent említett boltok. Szeretném, ha többen lennénk tudatos vásárlók a világban, és remélem, hogy aki ezt az interjút elolvassa, elgondolkodik egy picit mindezen.