A palicsi vonaljegy a váltás napján oda ← = vissza → volt érvényes. Az egyik országban. Abban, amelyikben a Szabadkai Villamos Vasút működtette a villamost. A vonaljegy ára díj 20 fillér volt. A másik országban 10 dinara volt a SET ára, és szintén végig lehetett utazni oda-vissza: Radanovac—Konjic. put—Elektrana—Sreski sud—Rudic—Somb.kapija—Vetserum—Sveti roko—Posta. És: Mlinsko—Spomenik—Nikolic ul.—Strand—Radanovac—II. kasarna—Senjak—Konjic. put—Sreski sud.
Egyáltalán nem foglalkoztat a kérdés, hogy melyik országban döcögött jobban a villamos. 1918 után szállt-e fel a köd. És a város közönsége kit és mit szeretett jobban. Egymást-e vagy önmagát, a másikat-e vagy a sajátjait.
A város közönsége a villamost szerette a legjobban. Legalábbis megkockáztatom: jobban szerette, mint amennyire a másikkal hadilábon állt. Itt álljunk meg egy szóra. Mostanában én azt figyeltem meg, hogy a „toll emberei” nem mindig a köznyelvi értelemben használják a szólásokat, mondásokat, hanem úgy, ahogyan. Ahogyan, úgy. Ami nekem alapvetően nagyon tetszik, csak az a baj vele, hogy amikor nem szólnak erről, akkor abból különféle kalamajkák adódnak. Ezért én úgy döntöttem, hogy — különösen egy olyan érzékeny kérdés esetében, mint a hadiláb — pontosan le fogom írni a jelentést. Különösen egy olyan érzékeny hely esetében, mint egy határ menti, sokat tapasztalt város, ahol bizony néztek már farkasszemet egymással a békés egymás mellett élő polgárok. De a parasztok is.
Tehát: hadiláb 1. a.) (biz) ‹személy vkivel› ellenséges, haragos viszonyban van; b.) ‹személy vmely szakmával, ismereti tárggyal olyan viszonyban van, hogy› nem ért hozzá v. igen gyengén áll benne, s nem is kedveli. 2. (rég) hadiállapot, hadi készültség, mozgósított állapot.
És akkor — ezt szerettem mindig is legjobban A magyar nyelv értelmező kézi szótárában — következnek az irodalmi idézetek, példák.
Nos, tehát, miután biztos vagyok abban, hogy pontosan tudható, mire gondoltam, amikor azt állítottam, hogy a város közönsége jobban szerette a villamost annál, mint amennyire a másikkal hadilábon állt, azt is elmondom, hogy nem is az ország(ok)kal volt itt a legnagyobb baj, természetesen azokkal is, de az egy másik történet, hanem a rendszerrel.
Milyen rendszer az, amelyik megszünteti a villamost? Természetesen tudjuk jól, hogy a kommunista rendszer, amelyben a jó lelkű, de nem túlságosan kiművelt kommunista fők szerettek volna maradandót hagyni maguk után, ezért aztán, mivel a hatalmuk felől maguk rendelkeztek (ezt sokan sokféle szakmában meg szeretnék tartani, mintegy emlékül a kommunizmusból, de leginkább azért, mert megfelel), még azt is megtehették, hogy a városban 1974 áprilisában csöngessen utoljára a villamos.
Nem tagadom, a magam részéről hadilábon állok ezzel, úgy értem, a harag ostorozza a lelkem, és nem úgy értem, hogy buta lennék a dologhoz (de hogyan is lehetnék buta, amikor a „toll embere” vagyok, ami maga a hozzáértés, ha jól figyelem a jelen világ történéseit).
A harag legjobban akkor szokta ostorozni a lelkem, amikor kerékpározásra nem alkalmas frizurám miatt autóval vagyok kénytelen kijutni a fürdőhelyre, Palicsfürdőre. Nyitott kocsijú villamosozás helyett. Gondolok én olyankor sok dolgot, nem annyira a történelemről, sokkal inkább a kommunista rendszer önjelölt döntéshozóiról.
Történt a minap, hogy a tó mellett, a hétvégi házak között izzadtan gyalogolva, a kora reggeli napsütésben, abban az éles, hasító fényben, amely csak júliusban érzékelhető fél hat és fél hét között, egy depilált mellű galambra lettem figyelmes.
Kókadtan üldögélt a hasító fényben, csupasz melléről hiányzott a toll. Arra gondoltam hirtelen, hogy Csáth-novellahősöket idéző fiatalok bántak el vele, akikből az eredetiség hiányzik ugyan, de nagyon tudják tolni magukat. De nem ez történt.
A palicsfürdői kora reggelben gyalogolva a hétvégi házak közt, az egyik teraszon megláttam a légyfogót. Azt a klasszikus fajtát, amely a bajai szőlők rejtekén is lógott a kiskonyhában, a dédnagyanyámnál, az asztal fölött: drappos színű ragasztós csík, telepöttyözve fekete légytetemekkel. Csakhogy ezen a kora reggeli szélben lengedező légyfogón nemcsak légytetemek voltak, hanem néhány fehéres toll is. Az egykori Sever étterme és az egykori November 29 gyorsétterme közti terület fáinak egyikén üldögélő, kopasz begyű galambot tehát baleset érte, úgy depilálódott le a tolla.
Az autómhoz közeledve elszállt belőlem a méreg, melyet a kommunista rendszerben a villamost megszüntető, önjelölt, okos fők iránt éreztem (hadilábon állva velük), és belenevettem a reggeli napba: eltűnt a villamos, el a Sever és a November 29, el az éttermük, el az életünk, s akkor, mint egy váratlan csoda, akár egy régi könyvben meglelt vonaljegy és SET, egy ragasztócsíkba ragadt néhány galambtoll mindent visszaad, tükröz a lélekben. Akár a reggel sugarai a Palicsi-tavon.
