Igaz, volt egy híd ezen a mocsárszakaszon, mégpedig a Bőrhídnak nevezett, földdel letakart rőzsesorok alkotta átjáró, de csak jókora kerülővel lehetett átjutni rajta. Azok a földijeim, akiknek a szőlőik vagy veteményeseik a túlparton voltak, szívesen használták az éppen szabad csónakot. A bökkenő az volt, hogy az öreg tulaj nehezményezte, ha a túloldalon hagyták, ezért a kapások minket, gyerekeket kértek meg, hogy hozzuk vissza a sajkát a helyére. Kezdetben mindig az idősebb fiúkkal együtt evickéltem át a mocsarat, de elérkezett az a pillanat is, amikor egyedül kellett visszaeveznem. Ha egyáltalán evezésnek lehetett nevezni azt a forgással spékelt kapálózást. Az evezőt nemigen lehetett rendeltetésszerűen használni, inkább lökdöstem a csónakot a hínárral benőtt térdig érő vízen.

Évek múltak el, a gazdájával együtt a vízi jármű is megvénült, mígnem a Mosztonga lecsapolása megadta a kegyelemdöfést: megszűnt az ingyenkomp. A mocsárrengeteg helyén kiásták az ottani DTD-szakaszt, ezután ez a jóval mélyebb víz volt az újabb akadály a túloldalra igyekvő Szentkút utcaiaknak. Igaz, ez a nehézség nem sokáig állott fenn, mert a túloldali paprikaültetvényeken sok volt a munka, és Dékányék csónakkal oldották meg a napi többszöri átkelést. Ettől kezdve ezt a ladikot is mi hoztuk vissza a helyére. Cserében este elmehettünk vele csónakos horgászatra. Ez ott nem jelentett semmi előnyt, de az oda- és visszaúton hős hajóskapitányok vagy éppen hírhedt kalózok lehettünk. Mi rövidnadrágosokból suhancokká cseperedtünk, Dékányék csónakja pedig korhadásnak indult. Igaz, még mindig megtette naponta ötször-hatszor az utat, de átkelés közben egyikünknek folyamatosan a beszivárgó vizet kellett meregetnie az öblös szapollyal. Az utolsó utam ebben a rozoga lélekvesztőben igen kalandosra sikeredett.

A kalendárium szerint már javában télnek kellett volna lennie, de a hajnali fagyokon kívül más jele nem volt az utolsó évszaknak. Jóska pajtásommal süllőztünk estefelé a kertek alatt, amikor utasa akadt a ladiknak. Hármasban keltünk át a csatornán, de a közepén már kiderült, hogy egy szapolyos nem győzi kimerni a vizet, ezért jobb híján én is besegítettem a siltes sapkámmal. Igen ám, de visszafelé csak ketten voltunk, és egyikünknek eveznie kellett. Mire visszaértünk erre a felére a csatornának, akkorra már csak pár ujjnyira látszott ki a csónak széle. Amikor a jármű orra elérte a partot, barátom, hogy mentse a menthetőt, ki akart ugrani belőle. A nagy elrugaszkodásnak az lett a vége, hogy engem csónakostul együtt ellökött a kikötőtől, ő pedig nagy csobbanással vágódott a sekély vízbe. Először csak a hasát mártotta meg a jeges pocsolyában, de a meglepetéstől hátrafordult (állítólag az én hogylétem érdekelte), így teljesen átázott. Én valahogy kieveztem, csak a csizmám szárán folyt be egy kevés a hideg áldásból. Mire felértünk a kert aljáról, a haver nadrágjának a szára már töredezni kezdett a fagytól, de én sem úsztam meg meghűlés nélkül a kalandot.

A következő csónakázásomra jó húsz évet kellett várni. Miután családot alapítottam és rendes dolgozóként építettem az éppen aktuális szocializmust, mint minden prolinak, nekem is kijárt a szabad idő kulturált kihasználása, vagyis a pecázás. Akkoriban az évi szabadságot mindig a Tiszán töltöttük a kanizsai komámékkal. Az ő zentai komájának volt csónakja, ezért — újraízlelve a ladikos horgászat nyújtotta örömöket — elhatároztuk, hogy mi is építünk egyet. Az egészben ez volt a legszebb. Ügyes Misi komám keze alól igen tetszetős és mint később kiderült, jó fekvésű vízi jármű került ki. Feleségemről Santa Monicának neveztük le. Ettől kezdve már nem voltunk kitéve a szeszélyes Tisza vízállásának, hanem tetszés szerint válogattunk a jobbnál jobb helyekben Martonostól Törökbecséig. Igaz, én nem nagyon változtattam parti pecás szokásaimon, mert olyan is volt, hogy rakósbottal horgásztam a folyó közepén, miközben a többi tősgyökeres tiszai halásznak majd kiesett az evező a kezéből a röhögéstől.

Magát a folyót igen respektáltam, ezért sokáig nem merészkedtem ki egyedül a vízre. Csendes időben nem is szorongtam, de amikor a szél fenyegető hullámokat korbácsolt, akkor bizony keményen markoltam a széldeszkát. Történt egyszer, hogy a bánáti oldalon hosszában két súllyal lemacskázva lógattunk Misivel csónakot, amikor is Kanizsa felől nagy villámlások és égzengés közepette hatalmas baljósló felhő rontott ránk. Akkor vettük csak észre, amikor kibújt az viharos széltől suhogó partszéli erdőből. Gyorsan összecsomagoltuk a horgászfelszerelést, fel az öntöttvasból készült súlyt, belöktük a Tomos 4-est, és irány a part! Komám teljes gázt adott, mégis alig haladtunk. Szinte centiről centire araszolt a csónak, pedig a kismotor úgy tolta, hogy felemelkedett az orra. A vihar közben utolért bennünket, a nyakunkba zúdult a zápor, a tarajos hullámok pedig át-átcsaptak a csónakdeszkákon. Nem mondom, hogy halálfélelmem volt, de szorult helyzeteim rangsorának a felső harmadába tartozik ez a tiszai kaland. Majd félórás szenvedés után értük el a bácskai partot, amikor már veszteni kezdett erejéből a vihar. Csomagoláskor aztán kiderült lassúságunk titka: a vízben hagytuk az oldalsó súlyt, mely nem volt más, mint 4-5 összeolvadt tégla. Egyszerűen felszántottuk a medret a medvetégla-súlyzónkkal.

A csónak még évekig szolgált bennünket, azután kilyukadt a feneke, komám újrafoltozta, ezzel még egy kicsit meghosszabbította az életét, azután továbbadott rajta. Mivel én alapjában véve hű típus vagyok, nem vágyom másik csónakra, inkább előveszem a régi fényképeket és mesévé szépítem St. Monica történetét.