A pók érvei
— avagy mégsem robbanás okozta a romba dőlést?

Mindig ugyanaz az álom. Dolgozok, ideges vagyok, haza akarok menni, de nem bírok. Nem engednek.

Hirtelen zümmögésre ébredek fel, egy nagyot csapok az ágyra.

Visszaalszok. Eltelik néhány perc, újból hallom a zümmögést.

— Menj már innen, te hülye szúnyog!

Visszaalszok. Egy perc sem telik el, érzem a nyakamon a sajgó fájdalmat, legszívesebben lekaparnám magamról a bőrt.

Visszaalszok.

— Szevasz.

Amikor kinyitom a szemem, ott ül előttem az ágyon egy szörny. Akkora, mint én, vért kortyolgat a poharából.

— Te meg mi vagy? Mit akarsz tőlem?

— Én vagyok a szúnyog. Létemnek semmi értelme. Az életem egyetlen célja, hogy minél több vért szívjak ki belőled, amíg el nem pusztulok.

— Na megállj csak! Majd ha felébredek, jól agyonütlek, aztán meglátjuk, mit fogsz kiszívni belőlem!

— Sok sikert! Felkelhetsz, felkapcsolhatod a lámpát, és kereshetsz. De nem leszek ott. El fogok bújni, de amikor arra gondolsz, hogy mégiscsak aludni kellene, hogy holnap ne legyél fáradt a munkában, és lecsapod a fényt, megint elő fogok jönni, hogy kiszívjam a véred. Persze előbb-utóbb meg fogsz találni, és meg fogsz ölni, de a holnapodnak már annyi. Kimerült leszel, a főnök le fog ordítani, nem dolgozol rendesen, és cseszheted az egész napod. Aztán jönni fog egy másik, majd még egy, egészen életed végéig így megy ez. Néha szeretünk együtt vacsorázni. Ilyenkor röhögünk rajtad, ahogy leütöd az egyikünket, mert néhány perc múlva rájössz, nem csak egy szúnyog létezik a világon, semmit nem oldottál meg. Végig fogunk kísérni az életeden, élvezzük, ahogy odaajándékozod nekünk a friss véredet...

Felébredtem. Hallottam a zümmögést, gyorsan felkapcsoltam a lámpát, és egy óriásit csaptam a falra.

— Megvagy, te szemét!

Visszaaludtam. Újból hallottam a zümmögést, nem hittem a fülemnek. Felültem, és ordítottam egy nagyot dühömben. Amikor abbahagytam, észrevettem, hogy ott ül előttem egy újabb szörny. Ez más volt. Nagyobb és ijesztőbb.

— Hát te ki vagy?

— Én vagyok a pók a feletted levő sarokból. Ha jól emlékszem, néhány napja láttál is, csak annyira siettél a munkába, hogy megfeledkeztél a létezésemről. Nem bánom, így legalább élhetek még egy-két napig, amíg nem takarítasz a szobádban.

— És te miért létezel? Hogy akarod megkeseríteni az életem?

— Ó, én nem akarom. Csak megeszem a szúnyogokat és más idegesítő, repülő állatokat a szobádban. Ezt csinálom néhány napig, aztán észreveszel, és felszívsz a porszívóddal, mert csúnya vagyok, és ijesztő.

— Ha rendesen végeznéd a dolgod, nem volna egy szúnyog sem a szobámban, és így talán nem is ölnélek meg!

Felkeltem, felkapcsoltam a lámpát, és bámultam a felettem lévő sarokban tartózkodó pókot. Gondolkoztam, megöljem-e, vagy sem, de rájöttem, hogy ez sok mindennel járna, például ki kellene dobnom az ablakon, nekem viszont már rég aludnom kellene, ezért visszafeküdtem. Reménykedtem, hogy ezúttal nem hallok zümmögést, és így is volt. Viszont halk kaparászásra, apró léptekre lettem figyelmes. Becsuktam a szemem, befogtam a fülem, és minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy elaludjak. De a kaparás nem szűnt meg. Egyre hangosabb és hangosabb lett. Felkeltem, az öklömmel belevertem egyet a falba, az betört, és mögötte egy újabb szörny fogadott, nagyobb és ijesztőbb az előzőeknél!

— Köszönöm, ezzel többnapi munkát spóroltál meg nekem.

Ijedtemben a földre estem, a szörny pedig elsétált mellettem, kezébe vett egy almát az asztalról, beleharapott, és rám vigyorgott.

— Én vagyok a patkány. Már napok óta kerestem a szobádba vezető utat, nagy öröm ez számomra, hogy ilyen nagylelkűen fogadtál.

— Mit keresel a falam mögött?

— Legfőbb szórakozásom, hogy elkobzom az ételed. Valahogy mindig megtalálom a módját. Ha tudnád, mennyi minden tűnt már el a konyhádból... De mint mondtam, ez csak szórakozás. Létem igazi értelme, hogy félj. Félj, amikor meghallod, hogy rágom a falad, félj, hogy belemászok a szádba, miközben alszol, félj, hogy megharaplak, félj, hogy valami csúnya betegséget terjesztek, félj, hogy idehozom az egész családomat, és megkeserítjük az életedet.

Ezután rám nézett, és hangosan nevetett, egyre hangosabban. Ijedtemben mászni kezdtem a földön, és megint találkoztam a pókkal, mely szőtte a hálóját.

— Pók, kérlek, segíts! Hogyan szabaduljak meg ettől a sok rossztól? Aludni akarok végre. Csak ki akarom pihenni magam holnapra!

— Ezen már nem tudsz változtatni. Évek óta rá sem néztél a házadra, tele van patkányjárattal, és rengeteg rés van a szúnyoghálókon is, ráadásul nem is te, hanem még az előző lakó szegezte fel őket az ablakokra. A házad egy féregtanya. Tele van olyan állatokkal, amelyek megkeserítik az életed, nem hagynak aludni, és betegségeket terjesztenek. De legalább nem vagy egyedül! Megölheted ugyan őket, de helyettük még több és több fog jönni a házadba, melyet, ugye, elhanyagoltál, mert mindig fontosabb volt a munkád.

— De mit tegyek? Hogyan hozzam ezt helyre?

— Semmit sem tehetsz. Ha az utóbbi években legalább egyszer lenéztél volna a pincédbe, rájöttél volna, hogy csupa penész az egész. Annyi patkányt látnál ott, hogy nem hinnél a szemednek. A padláson található szúnyogfészekről nem is beszélve. Nem adnék többet egy évnél, és teljesen összedől a házad. El kell hagynod. Persze megpróbálhatsz újból visszaaludni, de egyre több lény fog jönni. Ki fognak használni, és élvezettel végignézik, ahogy kimerítenek az életből, kikészítenek. A házadnak már annyi, de az életed még mentheted.

Tolnai Zsófia képe