Az állatkert látogatói egy napon új lakót pillantottak meg a sodronykerítés mögött. Nagyon szerény, csöndes teremtés volt, egymagában álldogált a körülhatárolt füvön, s bizonytalanul lépett néhányat, ha meghallotta a gyerekek hívogató, ujjongó, biztató hangját. Különben tagadhatatlanul csinos, kedves öreg póni lovacska volt, kemény szálú, rövid sörénye úgy meredt az égnek, akár a drótkefe, s apró, kecses termete mindenképp méltó rá, hogy megbámulják.
Várakozón, figyelmesen nézegették az apró lovacskát a gyerekek. Volt benne valami megmagyarázhatatlanul furcsa. Más állat is félénk, bizonytalan amikor idekerül, s beletelik néhány napba, míg megszokja az új környezetet. De a póni idegenkedő, szegett mozgása más volt, szomorúbb és több ennél. Két kislány cukorral is kínálta, de hasztalanul. A lehajtott fejű póni ott maradt a kis rétség közepén, nem közelített egy lépést sem a kerítéshez. S estefelé, mikor az állatkertet bezárták, a gyerekek csalódottan hagyták ott az új lakót.
Ezzel nem lehet kedveskedni, mint a majmokkal vagy medvékkel, még csak annyi haszna sincs, akár a csacsiknak. Azok legalább húzzák a gyerekek fogatát, végig az állatkert kavicsos útjain. Néznivaló meg koránt sincs rajta annyi, mint előkelő rokonán, a fekete-fehér csíkos zebrán.
A póni ott szomorkodott a helyén, nem hallatszottak már be hozzá az élénk gyerekkiáltások. De nemsokára megismerte az őr hangját. Éjszakára lakótársakat terelt be hozzá: a kocsit húzó két csacsit meg az állatkertben szolgálatot teljesítő öszvért. Zavar fogta el a pónit. Hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogyan is kell viselkednie. Nem szerette volna, hogy finnyásnak, előkelősködőnek tartsák az újonnan érkezettek, vagy akár azt képzeljék, azért ilyen barátságtalan, mert nem szívesen osztja meg velük a térség mögötti istállót. Ő igazán csak örül annak, ha nincsen egyedül, de...
- Jó estét kívánok - köszönt rá az egyik csacsi.
A hang irányába fordult, és viszonozta az üdvözlést.
Egy pillanatig tanácstalanul állt vele szemközt a három rokon, aztán az előbbi csacsi odadugta az orrát az övéhez. Lovaknál, csacsiknál olyan ez a mozdulat, mint embereknél a kézfogás. S mindjárt meg is mondta a nevét:
- Engem Vilmosnak hívnak. Ez pedig a feleségem: Sára. Nyilván ismersz bennünket látásból, mi ketten kocogunk végig délelőtt, délután az állatkerten a gyerekek fogatával. Olykor csengő is csilingel a nyakunkon, és amerre elhaladunk, egy zsákra való ujjongó kiáltást viszünk magunkkal. - Kicsit elhallgatott, majd odavezette az öszvért, s az is hozzádörzsölte orrát a póniéhoz. - Ő Tilinkó, az unokatestvérünk, a kertész szolgája. Biztosan őt is láttad délelőtt, amint virágföldet hordott.
A póni udvariasan meghajtotta fejét, amint Vilmos kis bemutató szónoklata befejeződött, s halkan válaszolt:
- Az én nevem Teddy. Angol vagyok. Shetlandből kerültem ide. De látásból nem ismerhetlek benneteket, mert én nem látok. Tíz évig dolgoztam odalenn a föld alatt, a bányában. Csillét kellett húznunk a fivéremmel, Bobbyval. Bobby megbetegedett, s azt hiszem, meg is halt, mert nem találkoztam vele többé. Én pedig elvesztettem a vaksötétben a szemem világát. Aztán, hogy egyedül maradtam, meg nem is vagyok már mai gyerek, a bánya eladott.
Sára részvevően nézett rá.
- Szegény...
- Itt sokkal jobb sora lesz uraságodnak - szólalt meg alázatos félénkséggel Tilinkó is. Hozzászokott, hogy unokatestvére, Vilmos jó ugyan hozzá, de már a család magasabbra vergődött tagjai szóba sem állnak vele. - Egész nap semmi munkája, csak nézegetik a gyerekek. A kosztja meg ingyenben van...
Teddy elgondolkodott.
- A gyerekek, ugye, azok, akik olyan vékony hangon kiáltoznak? Kár, hogy nem ismerem őket...
- Igen - szolgált fölvilágosítással Vilmos -, a gyerekek kicsi emberkék, olyanok, mint nálunk a csikók.
- Mégis mekkorák? - érdeklődött Teddy.
- Van amelyik a hasunkig sem ér, de a legmagasabb azért megsimogathatja az arcunkat... - magyarázta barátságosan Sára.
- Értem. És kik vannak még itt a rokonságból?
- Tőled jobbra, elég tágas mezőn, a zebra lakik a feleségével. De ők nem tartják velünk a rokonságot. Lenéznek bennünket. Hát maradjanak maguknak! - Vilmos hangján átvibrált az ingerültség.
Sára rászólt:
- Csak ne izgasd föl magad, igazán nem érdemlik meg. Nagyképű népség. Mintha nekünk nem érne földig a lábunk.
- Sára asszonynak teljesen igaza van - bólintott Tilinkó.
- Zebrával még sosem találkoztam - vallotta be Teddy.
- Ó, semmi veszteség nem ért! Különben csíkosak, nagyon elegáns, divatos ruhában járnak, talán azért is olyan büszkék. És azzal hivalkodnak, hogy a leggyorsabb paripa sem ér a nyomukba. De hát ezt még nem próbálta ki senki, mondani meg akármit lehet.
Vilmos magyarázatának az őr szava vetett véget. Az istállóba hívta a társaságot éjszakára.
- Tessék csak jönni, majd én elvezetem - csatlakozott Teddyhez Tilinkó.
- Neked nagyon jó szíved van - lépdelt kurta lábain Teddy. - De igazán visszategezhetnél.
- Ó, azt nem lehet... - rebegte Tilinkó, és a röstelkedéstől lekonyult hosszú füle. - Erre tessék...
Odabenn az istállóban eléjük tették az abrakot, és a négy állat vígan vacsorához látott.
- Jó étvágyat, Teddy! - kiáltotta Vilmos.
- Nektek is, mindannyiotoknak - szólt vissza a póni.
Aztán már csak az abrak ropogott jóízűen a foguk alatt.
Sára halkan figyelmeztette férjét:
- Vilmos, ne egyél olyan gyorsan. Megint fájni fog a gyomrod.
De csak szórakozott mormogás érkezett válaszul.
Vacsora után a jámbor Tilinkó Teddyhez fordult:
- Bocsánatot kérek... Csak azt szerettem volna megtudni, milyen az a bánya, ahol tíz évig működni tetszett...
Teddy mesélt nekik a földbe vájt, kacskaringós, messze vezető járatokról, a szénfalakról, melyeket fáradtságos, nehéz munkával fejtenek le a szénportól megfeketedett arcú vájárok. Csak úgy zeng az akna a kemény csákányütésektől olyankor, mert visszhangosan továbbkiáltják az oldalukra mért csapást a szűk folyosók. Hát még amikor robajlón dől le a csillogó, szerecsenszemű szén! A titokzatos fényű bányászlámpák megragyogtatják a föld mélyét, ahol imbolygó alakok lapátolják csillékbe a kifejtett kincset.
- A csilléket mi húzzuk föl a fölvonókig. S úgy került a felszínre végül - magyarázta komolyan a póni. Aztán hozzátette: - Nem tudom, itt hogyan csinálják, nálunk odahaza ilyen a bányászat.
- Teddy úr angol, ugye? - kérdezte félénken Tilinkó.
- Igen. Születésen szerint...
- Érdekes - ábrándozott el Sára -, alig érezni a kiejtéseden. Már egészen jól beszélsz magyarul.
- Ti nagyon kedvesek és vendégszeretők vagytok - hálálkodott Teddy. - Nem is tudom mire jutnék itt nélkületek a vak szememmel.
Később elaludtak. Reggel pedig ki-ki ment a dolgára.
Vilmos és Sára nyakukba akasztott csengővel trappolt végig az utakon a gyerekek fogata előtt, Tilinkó szorgalmasan hordta a kertésznek a virágföldet s a gyeptéglát, Teddy pedig beállt a maga kis rétjére, és hallgatta napestig a gyerekek kiáltozását. Szerette volna maga elé képzelni őket, de csak annyit tudott róluk, hogy kisebbek, legföljebb a hasáig érnek, a nagyobbak meg talán az arcát is megsimogatnák. Eltöprengett. Barátaira gondolt: azok egész nap dolgoznak, ő meg itt lopja a napot. Tíz év alatt úgy megszokta a munkát, hogy hiányzott már neki.
Este szóvá is tette:
- Hogyan lehetne nekem is valami elfoglaltságot találnom? Olyan szívesen végezném a ti dolgotokat, de persze nagy baj, hogy nem látok. Odalenn a bányában már ismertem az útkanyarokat, sosem ütköztem neki semminek, de itt...
Vilmos komolyan elmerengett. Sára elég régóta panaszkodik, a lábát fájlalja.
- Tudod, a feleségem nem szívesen húzza a gyerekek fogatát, belefáradt már... - mondta ki hangosan is.
- Megértem. Nem is asszonynak való munka. Inkább a ház körül szeretne tenni-venni biztosan. Én boldogan fölváltanám, ha te elvezetgetnél, Vilmos!
- Milyen figyelmes vagy! - kiáltott fel Sára. - De nem mirajtunk múlik. Az őrök osztanak be munkára.
- Ti jóban vagytok velük, ismeritek őket... Szólhatnátok.
Persze a dolog nem ment olyan egyszerűen. Végül is azt sütötték ki, hogy Sára mutassa ki nyíltan a kedvetlenségét, ha befogják, maradozzon el, makacsolja meg magát. Persze csak módjával, nehogy verést kapjon.
Így is történt. Estére már fejüket csóválgatták az őrök.
- Ez a komisz csacsi sem érdemli meg az abrakot!
De másnap, harmadnap már Teddy is odafurakodott a kis fogathoz. Föl is nyerített, s gyengéden lökdöste elfele a hámtól Sárát. Addig-addig ügyeskedett, míg észre nem vették. Próbaképp be is fogták Vilmos mellé. Attól fogva vígan együtt kocogtak az utakon az ostort pattintgató, rikoltozó gyerekekkel. Vilmos úgy vigyázott Teddyre, mintha színaranyból lenne. A vak pónit egyetlen ág sem súrolhatta, olyan jól irányította lépteiket a derék Vilmos.
Nemsokára aztán Sárának kis csacsija született.
- Most már végképp otthon a helye a gyerek mellett - állapította meg Teddy. - Majd mi ellátjuk a munkát.
S az őrök is elégedettek voltak a vegyes csacsi-póni fogattal. Olyan jókedvűen ügetett egymás mellett a két cimbora, sosem volt baj egyikkel sem. Estefelé még jobb étvággyal ropogtatta Teddy az elé tett abrakot is, mint azelőtt.
- Hiába, munka nélkül nem ér az élet egy szalmaszálat sem.
- Milyen kedves fickó ez a Teddy... - dicsérgette Sára a pónit Vilmosnak. - Tulajdonképpen illenék őt felkérni keresztapának.
Így is történt. Vilmosék odavezették a kis csacsit Teddy elé.
- Legyen ő is Teddy, mint te! - ajánlották.
De Teddy szerényen megrázat a fejét.
- Ha az én hazámban született volna, akkor igen. De itt, tinálatok már nevek járnak.
Így aztán Tamás lett a kicsike neve.