Kettős érzelmek fűznek Hozzád. Legtöbbször látni sem akarlak. Ha Rád gondolok, összeszorul a gyomrom, gombóc lesz a torkomban, és 220 fölé emelkedik a vérnyomásom. Nem, sajnos a valóságot bármennyire szeretném is, nem hagy(hat)om el. És Te ilyenkor egyre jobban közeledsz. Könyörtelenül. Nem törődsz az ismerkedés alapszabályaival, nem tiszteled az intimitásomat, sőt még a hölgyek iránti előzékenységre is fittyet hánysz. Minden próbálkozásom ellenére rám töröd az ajtót. Még csak nem is kopogsz. De mindig kimagyarázod magad: előre szóltál, hogy érkezel. Nem vagy tekintettel az időbeosztásomra. Rendszerint azt kérdezed: „Hát van neked egyáltalán olyasmid?” Nem tudok mit válaszolni erre. Ekkorra már teljességgel benne vagy az életemben. Ilyenkor mindig kérdezgetlek: de miért most? Nem lehetne egy kicsit később? S a kérdés, ami miatt a leginkább értetlenkedsz: miért nem jöttél hamarabb? Hát igen. Amíg üldözöl, menekülök — sajnos általában az ellenkező irányba, mint amerre kellene —, amikor pedig utolérsz, azt kívánom, bárcsak egyből megadtam volna magam Neked. No de ha harc, hát legyen harc! Ezért izzasztlak meg még ilyenkor is. Nem irigyellek. Amikor fáradt vagyok és kilátástalannak látom a helyzetet, s a csüggedés lesz úrrá rajtam, akkor az nem ígér sok jót Neked. De nem kételkedek a szakértelmedben és a meggyőző erődben. Kitűnő motivációs eszközeid vannak! Akkor veszed kezelésbe az embert, amikor a legnagyobb szüksége van Rád. Vagy inkább akkor van a legnagyobb szüksége Rád, amikor kezelésbe veszed? Mindkettő igaz. A mottód ismételgetésével a tűrőképességem határait feszegeted: „Hass, alkoss, gyarapíts!” Meglehetősen frusztráló tud lenni. Tény és való, hogy a módszerekben nem válogatsz, könyörtelenül avatkozol be, de kénytelen vagyok beismerni, hogy Nélküled nem tartanék sehol. Nincs okom tehát zsörtölődni.
Te vagy az egyetlen, aki segítségünkre vagy abban, hogy rácáfoljunk Ady Endre soraira: nem késő az álmunk, a sikerünk, révünk, nyugalmunk, ölelésünk, és nem késünk el mindig mindenről. S tudod, mi a legjobb? Hogy mint egy igazi barát, annak ellenére, hogy ismersz, szeretsz. Csak ez lehet az oka annak, hogy újra és újra eljössz. Kergess, kérlek, továbbra is, csak el ne kerülj soha!
Köszönöm, Utolsó Pillanat! (Azért még a címválasztásban segíthettél volna!)

(A jegyzet a Bánáti Újság nyári újságíró-iskolájában készült)