A XVI. század második felében és a XVII. század elején született meg a merkantilizmus elmélete. Abban a korban az ismert világ fejlettebb részein a kereskedelem vált egy olyan vonzó tevékenységgé, akkori megfogalmazásban „aranyalmává”, amelyért a világ minden nemzete versengett. Az elnevezés a latin mercator (merkátor) szóból származik, mely eredetileg kereskedőt jelent. A Velencei Köztársasághoz hasonló, élénk kereskedelmet folytató városállamok jelentős sikerei láttán az akkori kor haladó szellemű gondolkodói a kereskedelemben vélték a társadalmi hatékonyság alapforrását. A kor stratégái is jól tudták, hogy a teljes sikert nem lehetett kizárólag katonai eszközökkel elérni. A sikeres kereskedelmi nemzet az alacsonyabb árak és bérek segítségével biztosíthatja hosszú távon a befolyását és a fennmaradását. Már a korai merkantilizmus idejében is úgy vélték, hogy a gazdagság forrása a külkereskedelem.

A korai merkantilisták úgy gondolták, hogy a nyersanyagok behozatalának és a késztermékek kivitelének ösztönzésével, valamint a nyersanyagok kivitelének és a késztermékek behozatalának korlátozásával kedvező irányba lehet terelni a pénz áramlását. Ezek az elképzelések valójában jórészt máig megállják a helyüket. Ha megnézzük, mi történik a világgazdaságban, akkor azt tapasztalhatjuk, az elképzelés ma is egy jól alkalmazható modell. A modifikált merkantilista modellek ma is kiválóan működnek például az ázsiai országokban.

A fiziokratizmus a klasszikus közgazdaságtan másik meghatározó irányzata. Az elnevezés a görög természet és az erős, illetve akarat szavakból származik. Kialakulása idején a gazdaságban is az ész uralmának megteremtésére törekedtek. Mivel a XVIII. században a mezőgazdaság, a földművelés volt a gazdasági élet alapja, az ipar pedig a mezőgazdaság függvénye. Igazodva ehhez a fiziokratizmus a mezőgazdaságban látta a gazdagság egyetlen forrását. Az ipart másodlagos foglalkozási ágnak tartotta, ahol nem keletkezik új érték, azaz értéktöbblet. Alapeszméje, hogy a gazdaságnak a külső befolyásoktól, így az államhatalomtól is függetlenül, a saját természete, saját belső törvényszerűségei szerint kell fejlődnie, és ha ez így történik, ez a gazdasági, sőt a társadalmi folyamatok harmóniáját is eredményezi, s lelki egyensúlyt is ad a polgároknak. A mostani helyzet is megmutatta, hogy mindkét irányzat valódi és helyes felismeréseken alapszik. Egyúttal azt is, hogy a mai korban is le lehet vonni és le is kell vonni a tanulságokat.

Az is láthatóvá vált, hogy még ha talán túl borúlátóan hangzik is, de félő, hogy a jelenlegi körülmények között a világgazdaság egy olyan káosz felé sodródik, amelynek beláthatatlan következményei lesznek. Földünket már annyira belaktuk, hogy a természeti és az ökológiai katasztrófák elől nem tudunk egyszerűen továbbvándorolni, mint vadászó, gyűjtögető majd nomád őseink. Végső ideje felismerni a termőföld és a környezet valódi értékét, egyúttal okulni az egykor virágzó civilizációk hibáiból. Talán még nem késő. A jelenlegi helyzetből csupán a növekvő tudás lehet a kiút. A helyzet etikai dimenzióját vizsgálva azt lehet megállapítani, hogy elődeink nem tudatosan végeztek környezetpusztítást, ezért nem tekinthetőek bűnösnek sem. Mi viszont már mindannyian bűnösök vagyunk, éppen a tudásunk miatt.