home 2024. március 04., Kázmér napja
Online előfizetés
Búcsúzni jöttem, nem vigasztalni, arra ugyanis kevés vagyok
2024.02.01.
LXXIX. évf. 5. szám
Búcsúzni jöttem, nem vigasztalni, arra ugyanis kevés vagyok

Búcsúzni jöttem Novák Misitől, attól a különös, igazmondó embertől, akit sokan szívünkbe zártunk.

Kedves barátom!

Nem az élet a halál legádázabb ellenfele, hanem a humor, az élc, az a fél mosoly, amely bizonyára most is arcodon van. Én valami búcsúfélét mondok most, amely, remélem örökre megtartja arcodon azt a bizonyos, huncut félmosolyt. Emlékezetünkben bizonyára.

Azt hiszem, igaza volt Banka Mihálynak, az öreg számadónak, akit nagyra becsültél. Ő, mindig két pohárral töltött. Egyikbe, hogy könnyebben viselje a múltat, az emlékeit, a másikat pedig emelte az előtte álló ismeretlen útra és annak misztériumára. Ez a misztérium előtt állunk ma mi is, mert a halál nem az elhunytakra, hanem az élőkre tartozik.

Amikor hírét vettem halálodnak, én is két pohárral töltöttem. Tudod, a Szaki-féle furmint gyászra és örömre is igen alkalmas. Egy pohárral magamnak öntöttem a temérdek közös emlékünkre, másikkal neked, hogy leküzdhesd félelmeidet, hiszen sem te, sem mi nem ismerjük az utat, amelyre most indulsz. Egy biztos, lennie kell egy tágas, tiszta udvarnak a mindenség közepén, lét és nemlét között, ahol félelem nélkül letehetjük álarcunkat, ereklyéinket és zsebkésünket is, akárcsak megfáradt testünk fájdalmát. Lennie kell egy átmenetnek a látható és az elképzelhetetlen, a mulandó és az örök között, ahol véglegesen megbékülünk önmagunkkal és, vagy a szerencsére, vagy a Mindenség urára bízzuk sorsunkat.


Fotó: Szalai Attila

Tudod, olyan ez, mint a sötétkamra titka, ahol sohasem tudhatod, hogy a hívóba mártott fehér papíron milyen kép jelenik meg. Az, amelyet láttál, az, amelyet elképzeltél, vagy a fénynek fintora. A várakozás, hogy ez kiderüljön az igazi titok, a teremtés titka. Neked, életed során megadatott, hogy a teremtett világ álló és mozgó képeit is megpróbáld visszaadni, újrateremteni. Sok esetben maradéktalanul sikerült is.

Horváth Laci kamera mester – kinek segédoperatőre voltál – és szép emlékű Rácz Jóska barátunk mellett, életre szóló tapasztalatokat szereztél az Újvidéki Televízió szerkesztőségében. De mi is az a tapasztalat, amit ma itt ránk bízol? Talán a szigor, amit akkori mestered alkalmazott veled szemben, vagy a következetesség, melyből az öreg Banka mutatott példát? E végzetesen szertelen világunkban mind kettőt nagyon nehéz betartani.

Fodor Ákos, költő szerint: „Élni szebb, mint jó”.

Ezt lépten-nyomon tapasztalhattad.

Akaratod ellenére a művészet volt a dajkád. Édesapád, idősb Novák Mihály tevékenysége és a bácskossuthfalvi/ómoravicai 9+1 művésztelep, melynek címében te, mint fotós voltál a +1, merőben meghatározta életedet, melynek leltárát túl korán kellett elvégezned. Mit is hagysz ránk abban a képzeletbeli, tágas, átmeneti udvarban, ahol mindannyian letenni kényszerülünk majd leltárunkat és álarcainkat?

Életművedet hagyod itt.    

Cianotípiáid – írtam egyszer korábban – mint táj bizsuk, mint fénnyel írt kisméretű képzománcok idézik fel bennünk külső és belső tájképeinket. Mintha fényhamu hullana a kialvó kék tüzek nyomán és talán, vagy mégsem felismerhető alakzatokkal sarkalná emlékezetünket a kép. Szégyenvirág és cickafark virágzik a ciánkék mezőkön és emlékeinkben megjelennek az egymásba csúsztatott képek. Múlt és jövő.

Bizonyára már tudod, hogy életművedet nem a lomográfiák, a rejtélyes cianotípiák és régi módszerekkel készült fénynyomatok jelentik, még kulináris tudásod, jártasságod sem, hanem két ember.

Életműved a két lányod, Lea és Rita, akik a jövőben, gyászoló édesanyjukra támaszkodva és a Fennvalótól kapott talentumuk segítségével teremthetik meg saját világukat, építhetik saját életművüket, amelyben akaratlanul is jelen leszel. Gondod legyen, hogy fentről némi malaszttal segítsd ebben őket.

A megpróbáltatások során lehet, hogy sokszor feltetted magadban a kérdést: – Mind ez, mért velem történik és mért tesz próbára a sors, vagy a teremtő, bárhogy is nevezted a feletted állót?

Egy idézettel próbálok válaszolni erre:

„– Uram, te azt mondtad nekem, ha én egyszer elhatároztam, hogy követlek téged, akkor te velem jössz minden utamon. De észrevettem, hogy éppen életem leggyötrőbb pillanataiban csak egyetlen lábnyom maradt mögöttem a homokban. Nem értem miért van az, hogy éppen akkor hagysz el, amikor a legnagyobb szükségem volna rád?

– Drága gyermekem – válaszolt az Úr – soha nem hagytalak el a te megpróbáltatásaidban és a te szenvedéseidben. Ahol csak egy pár lábnyomot látsz, ott a karjaimban vittelek.”

Isten veled, kedves barátom.

Léphaft Pál 
Szabadka, 2024.01.31.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..