Karácsony van, és ilyenkor minden évben eljöttem anyámért a faluba. Ez az ünnep a család ünnepe volt. Kezdetben mindig szabadkozott a meghívás hallatán, de amióta unokája született, sohasem utasította vissza a pár napos vendéglátást. Az utóbbi időben már érkezésem előtt becsomagolta a kis holmiját, és az öreg dívány sarkán ülve várt rám. Nálunk is mindig csak a szék sarkát foglalta el, jelezvén, hogy ő csak egy pillanatig van itt, és csak egy pici helyre van szüksége. Erről a szokásáról minden győzködés ellenére sem volt hajlandó lemondani. A városban sohasem érezte magát otthon, az ő otthona a Mosztonga-parti kis ház volt. Egyre csak azt hajtogatta, hogy onnan csak a temetőbe költözhet. Amikor néhány éve egy ősszel elkezdett gyengélkedni, mégsem tiltakozott az ellen, hogy velünk lakjon. Igaz, megint csak apróságokat csomagolt be, tavasszal ugyanis haza kívánt menni. Úgy halt meg az év egy fagyos, januári napján, ahogyan élt: senkit sem terhelve. Egyetlen napig volt csak ágyban fekvő beteg.

Hiába késleltetem a pillanatot, megérkezem. A kis ház mintha még jobban összehúzta volna magát magányában. Csak egy percre jöttem, megnézni, hogy nem tett-e valami kárt a múltkori szélvihar az épületben. Kizárom a kaput, megilletődve ácsorgok az udvarban, talán azt várom, hogy anyám előjöjjön a kertből vagy a szobából. Bemegyek a házba, minden úgy áll, mint egy évvel ezelőtt. A szoba sarkában, a sárga cserépkályha mögött ott van az első igazi horgászbotom. Negyven éve tettem oda először, amikor bejöttem a városba. Akkor kezdtem el azt a búcsúzkodást, amely életem végéig fog tartani.

Tizenöt évesen az utolsó otthoni nyárvégi napokat hajnaltól estig a parton töltöttem. Felkerestem horgászhelyeimet, és szinte lefényképeztem tekintetemmel a fákat, a nádasokat, a sással benőtt hínárost. Képzeletemben odafestettem a napfelkeltéket és a csillagos estéket is.

A következő nyári szünidőket mindig végighorgásztam, de amikor dolgozni kezdtem, csak ritka látogatásokra futotta időmből. Maradt a búcsúzkodás a szeretett víztől. Akkor már megszállottan fényképeztem a Szentkút alatti vízparti tájat. Nincs olyan négyzetmétere a partnak, amelyhez ne fűzne valamilyen élmény, emlék vagy érzés. Ahogy futottak az évek, kemény férfiszívemet egyre többször kerítették hatalmukba különös, fájó érzések. Kételyek fogalmazódtak meg bennem, és olyan megválaszolatlan kérdések, amelyeket az ember csak a teremtőjével oszthat meg. Ott éreztem magam legközelebb Istenhez. Azóta is úgy járok oda, mintha templomba mennék.

Bezárom a ház ajtaját. Nehéz szívvel indulok a kapu felé. Visszanézek. A kertünk aljából az első fagytól levetkőzött nyárfák hegyei integetnek. Nem mehetek el csak így. Elindulok a fagyos partra. Üdvözlésül néhány rozsdavörös szőlőlevél libben meg a decemberi szélben. Lent az erdőszélen már az én szilvafáim vadhajtásai szövik át nagyapám birscserjéit. Mindig ezek voltak esti útjelzőim, amikor a vízről jöttem haza.

Előbb a szememmel, majd a kezemmel is megsimogatom mindenkori horgászhelyem kis eperhajtásait. Itt valamikor a víz fölé egy eperfa hajlott, melyet valaki téli tüzelőnek vágott ki, de a gyökeréről újra kihajtott. Lassan lépkedem, meg-megállok az ismerős nádfalnyílások előtt. Ott fogtam a legszebb pontyomat, a másik helyen pedig nagybátyám birkózott első csukájával.

Ilyenkor hamar jön az este, szinte rám zuhan a szürkület. Vissza kell indulnom, pedig maradnék még egy kicsit. Ki tudja, mikor jöhetek megint. Keresem az ismert bozótot, átvágok az erdőn, azután a félhomályban egy lehajló nádcsipke megérinti arcomat. Könnyedén megsimogat, mintha anyám vékony, átlátszó ujja volna. Meglepődve fordulok vissza a víz felé. Ekkor a sötétedő égbolton felvillan egy valószínűtlenül fényes csillag.