Ma már egyre inkább félünk. Mindentől. De leginkább a betegségektől. Mert a kór, a rettenthetetlen, mindenütt ott leselkedik, áldozatra várva. És sajnos, egyre több az áldozat, akik nap nap után kénytelenek megvívni harcukat a betegségükkel. Február 11-e a betegek világnapja. Jó lenne azonban, ha az évnek nemcsak ezen az egy napján viseltetnénk megértőbben, segítőkészebben a betegek iránt. Hiszen odafigyelést és nem ritkán támogatást kíván meg az állapotuk tőlünk, egészségesektől.
Amikor a szülő csakis a gyermekéért él
Akár száz másik családhoz is betérhettem volna beteglátogatás címén. åk ugyanis csak egy család a sok közül, akiknek az életében helyet kap a szenvedés, a szomorúság és a kétségbeesés.
A közelmúltban felújított, egyébként meglehetősen régi családi ház Szabadka központjában, egy igen forgalmas utcában áll. Itt él a Vajda család: a szülők és a három gyerek. Anna és Miklós már nagykorúak. Mindketten dolgoznak. Igaz, csupán alkalmi munkákat tudnak vállalni, ahonnan gyakran kell továbblépni egy másik, ugyancsak keveset fizető munkahelyre. De kell a pénz, így hát dolgoznak, ahelyett, hogy főiskolára, egyetemre járnának. Arra már nem telik. Dolgoznak, mintha ezzel próbálnának enyhíteni a család fájdalmán, a lelket és teste marcangoló, szomorú valóságon.
Érkezésemre Mária, az édesanya lekváros süteményt készített.
- Nálunk ritkán van édesség - magyarázkodik zavarában. - Sajnos, nem igazán jut időm a sütésre-főzésre. Örülök, ha úgy-ahogy rendet tudok tartani a lakásban, és mindennap ebédet főzni a családnak. Julika gondozása szinte minden percemet lefoglalja.
A tágas nappali sarkában egy túlméretezett gyerekágy áll. Oldalán csúsztatható ráccsal. Benne egy érdeklődést nem tanúsító tekintetű, magatehetetlen kislány. å Juli. Most múlt nyolcéves. Jóval fejletlenebb korabeli, egészséges társainál. Végtagjai vékonyak, erőtlenek, arca kifejezéstelen és halovány.
Kései gyerek - kezdi világrajövetelének történetét az édesanya. - Negyvenhárom évesen szültem meg. Két gyermekünk akkor volt középiskolás. Férjemmel úgy döntöttünk, hogy megtartjuk a babát. A terhességgel minden rendben volt, de a szülés előtt három héttel közölték velünk, hogy a kislányunknak nagy valószínűséggel valami gond van a szívével. Azt azonban, hogy az agyközpont is károsult, nem mondta senki.
Julika lyukkal a szívén született. Sövénydefektus. Ezt a rendellenességet az orvostudomány rutinműtétnek számító orvosi beavatkozással meg tudja szüntetni, de gyakran előfordul, hogy a gyermek kinövi a betegségét.
- Három hónapos volt, amikor feltűnt, hogy szinte semmijét sem tudja megmozdítani. Kivéve a hatalmas, égszínkék szemeit, ha feléje nyújtottunk egy játékot, vagy a kezünket. Rövidesen kiderült, hogy a kislányunk halmozottan sérült.
Julika se nem hall, se nem beszél. Még a fejét sem tudja megmozdítani. Segítség nélkül csak lélegezni, nyelni és pislogni tud.
- Jó állásom volt az egyik kereskedelmi vállalatnál - folytatja Mária. - De kénytelen voltam feladni a munkámat, hiszen a nap 24 órájában a kislányom mellett kell lennem. Szinte semmit nem fejlődik, és ez a legnagyobb baj. A szervezete egyáltalán nem áll ellen a különböző betegségeknek. Állandóan óvnunk kell a megfázástól. Pelenkázom, fürdetem és etetem. Persze csak pépes ételeket tud lenyelni. Szükségleteit sem tudja jelezni, és még egyetlen hangot sem hallatott, amióta a világon van.
Ólomsúlyú csend telepszik a szobára. Kényelmetlen, de szent és megtörhetetlen. Mária szétmorzsol néhány könnycseppet a szemében, majd - mintha újult erőre kapott volna - folytatja: - Minden áldott nap megmasszírozom a kezecskéit, a lábacskáit. Az orvosok azt mondták, ez késlelteti az izomsorvadást. Ehhez persze az is kellene, hogy mozogjon egy kicsit. De ő nem mozdul, soha... Én pedig állandóan beszélek hozzá, habár tudom, hogy nem hallja. Reménykedem, hátha visszaszól egyszer, vagy legalább megmozdítja a pici kezecskéjét...
A lakásban Julika ápolásához szükséges tárgyak találhatók elérhető közelségben. Hiszen soha nem lehet tudni, mikor melyikre lesz szükség. Van itt papírpelenka, mosdató szivacs, etetőtál, cumisüveg. És a gyógyszerek, amelyeket szintén csak oldott állapotban vehet magához a kislány.
Az édesapa egy magánvállalkozónál dolgozik, csak esténként van otthon. Segít feleségének a kislány gondozásában, de ez kevés. Kiváltképp most, hogy Mária cukorbeteg lett. E betegség hatására már a látása, a szíve és a veséje is károsodott. De ő nem adja fel. Nem is panaszkodik. Napról napra igyekszik megbirkózni az élet által reá rótt talán legnagyobb teherrel: gyermeke gyógyíthatatlan betegségével.
Egyedül a betegség fogságában
Rózsika nénit gyerekkorom óta ismerem. Már akkor is nehézkesen mozgott. Emlékszem, mint afféle butus kisgyerekek, még utánoztuk is olykor kacsázó, bicegő járását. Azóta persze megváltozott az életszemléletem és a más, beteg emberekhez való viszonyulásom is.
Több mint egy év után ismét ellátogattam hozzá. Meglepődve vettem tudomásul, hogy járása az elmúlt egy év alatt jelentősen romlott. Gerince már olyan mértékben elferdült, hogy lehajolni nem tud, két kilónál nehezebb tárgyat nem tud felemelni.
- Napról napra nehezebben mozgok - mondja a most hatvankét éves asszony. - Iszonyú fájdalmaim vannak, s szinte minden egyes mozdulatra csak erősödnek. Fájdalomcsillapítókat szedek, és élem az életemet. A férjem három évvel ezelőtt halt meg. Gyermekünk nem született. Most egyedül vagyok. Pontosabban: egy nagyon kedves fiatal anyukával, aki négyéves kisfiával bérli az udvari épületet. å az, aki beszerzi nekem a gyógyszereket, bevásárol, és néha feltakarít, megfőz. Ezért külön fizetek neki, habár ő ezt szívességből csinálja. Nem is tudom, hová lennék nélküle.
Rózsika néninek már kislány korában gerincferdülése volt, azóta súlyos csigolyakopása és csontritkulása is van. Télen, amikor csúszós a járda, ki sem mer mozdulni a házból, mert egy esetleges elesés számára akár végzetes is lehet.
- Az orvosok azt mondták, hogy a csontjaim olyanok, mintha porcelánból volnának. - Ezért nagyon kell vigyáznom minden mozdulatomra, és ez szinte ellehetetleníti a létezésemet. Néha napokig nem tudok felkelni az ágyból. Közben szörnyű fájdalmak gyötörnek. Olyankor nem segít a fájdalomcsillapító sem. Nagyon nehéz így élni, és folyton azon tűnődöm, hogy miért mért ilyen súlyos büntetést rám az élet. A férjem halálán sem tudtam még túltenni magam, és amikor rám tör a depresszió, bizony az öngyilkosság gondolatával is eljátszadozom. Tudom, nem helyes, hogy így érzek, de nem látok kiutat ebből az állapotból. Felüdülést csak Larissza, az albérlőm kislánya édes csacsogása jelent számomra, aki Nagyinak hív. Arra is gondoltam már, hogy beköltözöm az öregek otthonába. Ki tudja, lehet, hogy jobb sorom lenne. Bár a betegségemből ott sem gyógyíthatnának ki. Nekem már így kell leélnem az életemet, és ebbe kénytelen vagyok belenyugodni.
A betegség megszámlálhatatlan formában leselkedik ránk. Egyik reggel még egészségesen ébredünk, másnap már akár gyógyíthatatlan kór áldozatává válhatunk. Ez ellen nem sokat tehetünk. Ha a betegséget a génjeinkben hordozzuk, bármikor ránk telepedhet, hogy megkeserítse, alkalomadtán elviselhetetlenné tegye az életünket. Ezért legyünk figyelmesebbek és együttérzőbbek a beteg emberekkel, és ha tehetjük, segítsünk nekik elviselni a Sors által rájuk rótt terhet.