* Hova is iratkoztál be pontosan?

— A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem Színházrendezői szakának fizikai színházi koreográfus-rendező szakirányára. Egyébként soha nem szoktam így elmondani… Ez egy ötéves egyetem, az első évet éppen most, tegnapelőtt fejeztem be. Húsz vizsgát tettem le, életemben nem volt még ennyi tantárgyam.

Nagyon bonyolult pontosan leírni, hogy mit is takar ez a szak, a mesterségtanárom sem tudta igazán megfogalmazni. Rendező leszek, ha ezt befejezem. A fizikai koreográfus szakon mindennek a mozgatóereje a testtel való kommunikáció. Fontos, hogy ez nem táncos színházat jelent, mert abban csak tánc van, és semmi szöveg. Horváth Csaba, az osztályvezető tanárom főleg olyan előadásokat készít, amelyek félig mozgásból, félig szövegből állnak, de a mozgás valahogy mégis folyamatos. Nem úgy mozgunk, hogy előadunk egy koreográfiát, majd következik a szöveg, hanem a szöveghez dukáló mozgást keressük meg. Amit a tested megindít magából. Például ha azt játszom, hogy ideges lettem valami miatt, akkor lehet, hogy az egész testemmel elkezdek remegni. Az a lényeg, hogy a testből induljon ki az érzet, és az vetüljön ki a nézők felé. Már a felvételi harmadik rostája is arról szólt, hogy fogtunk egy verset, és mozgássá alakítottuk. Életemben nem csináltam még ilyet, nem tudtam akkor sem — sőt, még most sem —, hogy mi a jó: mi az, amikor már sok a mozgás vagy a szöveg, vagy éppen a kettő együtt, hogy mikor oltja ki egymást a kettő. Ezek az alapkérdések. Emellett nyilván fontos a testkontroll is: hogy meg tudj állni a lábadon, hogy még azt is pontosan tudd, mikor veszel levegőt. Nagyon sok olyan része volt most a vizsgánknak, ahol sokat kellett állnunk háttal a közönségnek, amíg a többiek játszották a jelenetüket. Bent állsz húsz percig, és ez nagyon kemény, mert te is reflektorfényben vagy, nem tehetsz úgy, mintha ott sem volnál, de közben abból a pontból három másodperc múlva bele kell robbannod egy jelenetbe.

* Az, hogy a prózai szakot már befejezted, előny volt, vagy hátrány?

— Újvidéken Hernyák György, az osztályvezető tanárunk mondta nekem, látszik rajtam, hogy amatőrködtem, mert „mindig tudom, mit kell csinálni”. Ez azt jelentette, hogy nem gondolkodtam a játékomon, hanem elővettem a kliséket, melyeket amatőrként annak idején megtanultam. Ezt ki kellett ölni belőlem, hogy gondolkodó ember legyek. Végig kell gondolni a jelenetet, és az is lehet, hogy végül pont az a megoldás lesz a jó, de előtte végig kell járnom egy utat, és csak utána mondhatom azt, hogy ez volt a legjobb döntés. Nagyon tartottam tőle, hogy Pesten is hátrány lesz, hogy nekem már van valamilyen előképzettségem, főleg így, hogy a többieknek nincs. És képzeld: bár sok szempontból örülök neki, hogy már van tapasztalatom, de valóban látszik, hogy türelmetlen vagyok olyan emberekkel szemben, akiknek nincs meg ez a szakmai előtudásuk. Rendeznünk kell jeleneteket, és sokszor van úgy, hogy nemcsak mondom a színészemnek, hogy mit kell csinálnia, hanem egy idő után, ha nem tudja megcsinálni, elkezdek neki előjátszani, azaz megmutatom, eljátszom neki, hogy mit szeretnék tőle látni. Nálam ez a színészetből fakad, azt akarom látni a színészemtől, ahogy én oldanám meg a feladatot, hogy ő is úgy játssza el, ahogyan én tenném. Egyfelől ez jó is, mert tudom, hogy mit várok el, másfelől rossz, mert nyilvánvalóan abból a személyből kellene táplálkoznom, aki éppen velem szemben van a színpadon.

* Milyen színházat szeretnél majd csinálni, amikor befejezed ezt a szakot is?

— Ez nehéz kérdés. Úgy jöttem Pestre, hogy amikor majd visszajövök Vajdaságba, valami olyat csinálok itthon, ami nálunk még nincs. Nem tudtam, konkrétan mit, mert nem tudhattam, mit fogok tanulni. Itt és most, az első év után viszont már teljesen össze vagyok zavarodva, mert rendeznünk is kellett, mégpedig prózai jeleneteket, emellett rengeteget táncolunk, meg minket is rendeznek. És ez mind tök jó. Egy kicsit most minden tök jó, és még nem tudom, ebből mi lesz, de mindenképpen valamiféle mozgásszínházat szeretnék csinálni. Úgy érzem, Vajdaságban ennek nincs túl nagy hagyománya, bár elődök vannak (például Nagy József, aki most Franciaországban van, vagy Döbrei Dénes és felesége, Heni).

* Milyen volt a régi osztályod és milyen a mostani?

— Újvidéken négyen voltunk az osztályban, és családként neveltek bennünket. Mindig irigykedve néztem azokat az osztályokat, ahol vannak vagy tízen, mert ott lehet „klikkesedni”, és ha éppen összeveszel valakivel, akkor nem az van, hogy maradt még összesen két ember. Viszont imádtam, hogy ilyen kevesen vagyunk. Pesten most tizenegy fős az osztályom, hat lány és öt fiú. A fiúk tizennyolc-tizenkilenc éves srácok, akik most fejezték be a középiskolát, esetleg jártak egy évet valamilyen színházi stúdióba, a csajok körülbelül egy évvel fiatalabbak nálam, és ők is stúdiót végeztek, szóval ők is mind valamiképpen a prózából indultak. Teljesen különbözőek vagyunk, teljesen más színházat láttunk, és mind másfajta színházat akartunk eddig csinálni. Nem ugyanaz az egymáshoz való hozzáállás Pesten és Újvidéken. Itthon például Blaskó Lea, az osztálytársnőnk négy éven át folyamatosan fordított nekünk szerbről magyarra, amit kellett. Soha nem mondta, hogy „én tudok szerbül, ti meg nem, oldjátok meg magatok, csá”. Mindig segítettünk egymásnak, egymás fenekét tartottuk. Pesten valahogy nem ez a jellemző, voltak is ebből kisebb konfliktusok. Mostanra kialakult egy csapat az osztályon belül, a diákok összetartanak, az osztály másik fele meg önmagában próbál működni. Ez a hozzáállás beválhat az elméleti tantárgyak esetében, hiszen ott egyedül kell vizsgáznod, de a mesterségvizsgákon rosszul is járhatunk ezzel a hozzáállással, mert egyre kevesebbet dolgozunk ezekkel az emberekkel, egyre távolságtartóbbak vagyunk, és ez a közös jeleneteken meg is érződik.

* Hogy aránylik benned egymáshoz a színész és a rendező?

— A rendező igazából még nagyon picike ahhoz, hogy a színész mellett emlegessük, bár valójában még a színész is elég picike. Ez az elmúlt egy év hatalmas élmény volt számomra, már önmagában az is, hogy ide felvettek. Már az újvidéki akadémia is egy nagy kihívás volt mind testileg, mind lelkileg, egy nagyon hosszú útnak tűnt, melynek végén majd leszek valaki. Aztán befejeztem, és még mindig az úton haladok, még mindig nem értem oda a célhoz. Sőt, még nem is tudom, mi a cél. Biztosan lesz majd egy pont, amikor azt mondom: ez kell hogy legyek, és akkor választok, hogy koreográfus vagy rendező vagy musical-énekesnő (na az biztos nem). Ez még nem történt meg. Egy kicsit elvesztem, de ez nem baj, mert így sokkal többet fogadok be, nem zárok ki semmit. Elolvastuk például az összes Shakespeare-művet, meg sok Csehovot elemeztem olyan emberekkel, akik nemcsak hogy rendeztek Csehovot, hanem hatalmas előadásokat csináltak. Nagyszerű emberekkel találkoztam, például Székely Gábor egy évig tanított rendezési dramaturgiára. Hihetetlenül nagy elme, nagyon oda kell figyelni arra, amit mond. Nem mindig kell vele egyetérteni, sokat vitatkoztam vele, mert vitatkozni jó, felpörgeti őt is. Zsótér Sándor lesz a következő mesterségtanárom, rettegek tőle, hogy milyen lesz. Egy kicsit úgy érzem, hogy az újvidéki akadémián már eleget nyösztettek… (Nevet.) A két akadémiát egyébként nem lehet összehasonlítani. Újvidéken jobban működött az, ami itt nem, és fordítva. Például nemrég a látványtanáraim elvittek Csehország egyik legszebb helyére, pályáztak, harcoltak, s elérték, hogy kimehessünk. Ez otthon nem jött volna létre, mert kevesebb a támogatás, más a pályázati rendszer. Szeretek Pesten lenni. Persze hiányzik Újvidék, mert alapjában véve ragaszkodó, biztonsági ember vagyok, aki komfortzónákat alakít ki. De annak ellenére, hogy Pest tőlem teljesen távol áll, itt is megtaláltam a magam kis zónáját. Nekem, a félős zentai lánynak kihívás ez a „vadon”, de élvezem.

A nyitókép Kovács Vecei Sára felvétele