* Novellistaként definiálod magadat, a regényíró jelzőt nem szívesen használod.

— Ez nem csak a magyar irodalmon belül létező tény, hogy regényuralom, regényhegemónia van, nehéz mellette bármi mással labdába rúgni. Én magam íróként és olvasóként is úgy éreztem, a novella áll hozzám közel. Ha elolvasod a világ legjobb regényét, abban is lehetne találni ötven oldalt, melyet lazán ki lehetne húzni. Én például az Ulysses felét kihúznám. Az igazi novella pedig egy csiszolt gyémánt. A tömörítés, sűrítés művészete. Ha például egy Tömörkény-, Bodor Ádám- vagy Hajnóczy-novellára gondolsz, onnan egy betűt nem lehetne kihúzni. Ennek ellenére azt látom, hogy az olvasók is, és a kánon is kilóra méri a prózát. Ez a Tesco-gazdaságos szemlélet, a novella pedig ennek az ellenkezője. Ritka, hogy egy novellista kapjon nívós díjat. Örkény István Egyperces novellák című könyvének az elején olvasható egy használati utasítás, mely szerint olyan felpörgött világot kezdünk élni, hogy a legrövidebb dolgokat olvassák majd az emberek. Hát éppen az ellenkezője jött be.

* Ezért írsz regényeket te magad is?

— Nem. Jó lenne, ha így lenne, de nekem nincsenek előzetes terveim. Amikor megkérdik, min dolgozom, mindig zavarba jövök, mert vannak ötleteim, leülök, elkezdek írni, de nem tudom, mi lesz belőle. Nincsenek jegyzeteim. Mint a székely viccben: — Mi lesz ebből, fiam? — Fogpiszkáló, ha el nem rontom ismét. Néha egy novella, máskor egy hosszabb elbeszélés vagy nagyregény. A legjobb az, ha írsz egy rövid tárcanovellát, mely azonnal meg tud jelenni, mert rögtön megkapod érte a pénzed. Azért ez az elsődleges célom, pénzt keresni a családomnak. Aztán néha van, hogy elkezd duzzadni a dolog. De legjobban novellista szeretek lenni, azt szeretem, amikor nem dagad tovább a szöveg.

* Az Attila törpéje a legújabb történelmi regényed. Hogyan találtál rá Zerkóra?

— Nekem van egy nagy kultúrantropológiai látomásom Magyarországról, hogy még mindig úgy érzem, két részre van osztva. Pannóniára és Barbaricumra (a Dunától a Dunáig tart, Pesttől Újvidékig), ez utóbbiban a romanizáció elmaradt, a civilizáció sohasem tört be. Ez a vidék soha nem kellett a Római Birodalomnak. A mai napig Barbaricumban élünk. Más a kultúránk, az élethez és a halálhoz való viszonyunk, a humorunk, minden. Én is itt szocializálódtam, a Dél-Alföld legkeményebb részén, Szentesen, és folyamatosan szeretném megérteni saját barbár gondolkozásom. Megnéztem hát, kik a Barbaricum sztárjai, azt gondoltam, ha őket megírom, valószínűleg magamat is megértem. Rózsa Sándor volt az egyik, akiről hollywoodi filmet is akartak csinálni, de nem jött össze, ezért nem lett világsztár, én a Sömmi című regényt írtam róla, a másik pedig Attila. Priszkosz rétor konstantinápolyi diplomatától tudjuk, hogy Szeged, Szentes és környéke nagy jurtafőváros volt, s ahogy erről és Attiláról olvasgattam, szembejött egy törpe, aki egy ilyen jurtabulira érkezett. Zerkonnak hívják, ő egy mór törpe, rengeteg nyelven beszél, és mindenkit szórakoztat, dől a röhögéstől mindenki, kivéve Attilát. Ekkor már tudtam, hogy megvan, és nincs más dolgom, csak hogy megírjam a buli előtti és utáni időszakot. 

* Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy bár sok éve élsz Budapesten, nem érzed magad pestinek, de nem tudnád elképzelni, hogy máshol élj. Miért?

— Mert furcsa dolog az identitás. Az a tizennyolc év, amelyet egy helyben töltesz, meghatározza az életed. De nem vagyok pesti, szentesi vagyok a mai napig. Tizenháromszor költöztem Pesten belül, mindenfelé laktam. Van egy metódusom, hogy elkezdem felderíteni egy-egy kerület, tér, utca, ház, kerület múltját. Most az I. kerületben lakom, ott a Széna tér, a Moszkva tér, a vár, így most ezt kutattam. Beleolvasom magam a környezetbe. Nekem Pest csak a működési területem, soha nem fog annyira az otthonommá válni, mint Szentes, ahol jelen pillanatban nem is tudnék élni, mert azok a dolgok, amelyek életben tartanának, megszűntek. Már nincs ott anyám, és bezárt a Szamárdelelő csárda, ahová mindig jártam, s ahol a talpalávalót az 1 + 1 húzta, mely a 3 + 2 tribute zenekara volt. Ültünk a kerthelyiségben, ott volt a töritanárom, elmesélte Nietzschét, a II. világháborút. A hátunk mögött volt a focipálya, jegyet sem kellett venni, bicajra álltunk, és néztük a meccset. Jackson, a pincér odahozta a bicajhoz a fröccsöt. És még sorolhatnám. Nekem egyébként két fő identitásom van. A barbaricumi s egy lappangó, hiszen apukám családja kolozsvári. Nagyapám 1914-ben született Kolozsváron, apukám 1943-ban, s az ismert körülmények miatt 1944-ben el is jöttek onnan. Erről nem sokat beszéltünk otthon, így később alakult ki bennem ez a metafizikai identitás. Van egy énem, aki ott nőtt fel, csak én nem voltam ott.

* Ha Cserna-Szabó András, akkor pacal, melyet vagy szeretnek, vagy utálnak. Mi történt szegény pacallal, és te miért vagy ekkora rajongó?

— Szokták mondani, hogy a patkány és a mókus ugyanaz az állat, csak a patkánynak rosszabb a PR-ja. Hát így van ez a pacallal s a többi belsőséggel is. Harmincegy éve foglalkozom magyar gasztronómiai történeti dolgokkal. Régi ételek, szakácskönyvek, a kultúra és a régi magyar konyha kapcsolata, mely eléggé feltáratlan terület. A pacalról is azért írtam egy egész könyvet, mert ezt érzékeltem. Vannak nagy nemzetek, ahol a pacal „szent állat”. Olaszországot végig lehet utazni úgy, hogy minden régióban eszel pacalt, és mind más. A spanyol vagy a román pacal is egy intézmény. Én 500 évét írtam meg a magyar pacaltörténetnek egy három részből álló regényben. Az első történeti, a másik 77 magyar pacalrecept, a harmadik pedig a pacal és az irodalom kapcsolata Hrabaltól Esterházy Péterig. A XIX. század elejéig a pacal Magyarországon előkelő étel. Főúri, polgári, fejedelmi szakácskönyvekben szerepel. Aztán rejtélyes okokból lezuhan a rangja, proliétellé válik. A népi konyhában néha feltűnik, de lenézett étel. Az I. világháborúnak köszönhetően indul el a reneszánsza, amikor nincs hús a városban, de az a baj, hogy ekkorra már minden elpörköltösül, már száz éve szügyig járunk a paprikaszaftban. A pacal ezt megúszta, mert senki nem ette. Amikor újra felfedezik, egy fehér, savanyú leves, de rögtön hozzáadtak egy kis paprikát, és megszületett a pacalpörkölt. A ’20-as, ’30-as években nagy karriernek örvend, Móricztól Jávor Pálig nagy szerelmesei vannak, s a Kádár-rendszerben is, mert nem volt pacal, és nem tudták, hová tűnt. Amiből pedig kevés van, az értékessé válik. De hova tűnt? Az irodalom a gasztronómia fő forrása, Moldova György a ’80-as években írt egy könyvet, az Akit a mozdony füstje megcsapott címűt, melynek egy jelenetében éjszaka indulnak valami vonatok, melyek nincsenek a menetrendben. Kiderül, hogy ezek Olaszországba mennek, pacalt és lóhúst szállítanak. Az elvtársak ugyanis eladták a magyar pacal jó részét.

* Te hogy utazol? Először feltérképezed a helyi éttermeket és ételeket, s utána a múzeumokat?

— Nem szeretek olyan helyre menni, amelynek kultúrájához nincs közöm. Vajdasághoz rengeteg közöm van, Nápolyhoz is, elég csak Vergiliusra, Máraira gondolni. Nem tudom, Dubajban például mit csinálnék, milyen kulturális közöm lenne hozzá. A magyar gasztrogondolkozással az a baj, hogy a gasztronómia nem vált a kultúra szerves részévé. Ezért sincs gasztrotörténetünk, melynek a kultúrtörténet részének kellene lennie. Én ha el akarok menni valahova, akkor ott elmegyek a múzeumokba, meg akarom kóstolni a kajájukat, s ott akarom elolvasni az ahhoz a helyhez kapcsolható könyvet. Hihetetlen érzés például Madridban Hemingwayt olvasni. S mindenhol, ahol tehetem, eszek egy pacalt is. A magyar konyha most nagyon alacsonyan van, miközben kitört a gasztroforradalom, fine dining őrület van mindenhol, de a tisztességes, piros kockás abroszos éttermek eltűntek. A magyar konyha Magyarországon — de főleg Budapesten — elesett. Van azonban thai, orosz, vietnámi, brazil, amilyet csak szeretnél. Nem tudom megmondani, hol tudsz egy jó kelkáposzta-főzeléket, fasírtot vagy halászlevet enni. Ami nekem hiányzik a magyar konyhából, s ami Romániában, Szerbiában jelen van, az a füst. Fritőzkonyha lettünk, ahol minden csirkemellből van. Erdélyben már az első kamionos csárdánál faszénen sül a mics, a flekken. A füst az első fűszer, más nem is kell. Lemondtunk a tűzről, a parázsról, ami elég nagy baj.

* Jöjjön akkor egy kis zene. Mégpedig egy jó kis metál. Mindig metálos voltál, András?

— Tizenhárom-tizennégy éves koromban ragadt rám, még Szentesen. A Barbaricumban ez elég gyorsan ráragadt az emberre, nem is nagyon álltunk szóba azzal, aki nem volt metálos, ma sem szívesen. (Mosolyog.) Aztán ez a rajongás alábbhagyott, ahogy a metál is szünetelt egy picit a ’90-es években, s amikor a 2000-es évek után visszajöttek a nagy zenekarok, én is visszatértem rajongani, vettem magamnak újra egy Motörhead-pólót, s ez csak erősödött, amikor 2012-ben elmentünk Bukarestbe egy Slayer-koncertre. Értelmiségi közegben nem beszéltem a metálszeretetemről, de rá kellett jönnöm, hogy nagyon sokan hallgatnak metált. Én járok ezekre az „ördögűzésekre”, találkoztam írókkal, kritikusokkal, szerkesztőkkel, s néztünk egymásra, hogy: te is itt? Aztán arra gondoltam, legyen már egy kötet, ahol irodalommal foglalkozó emberek leírnák, mit gondolnak a metálról. Meg is jelent, ez a Stay brutal, és meglepetésemre identitásvallomások születtek a szerzők tollából. Mert ez egy identitáskérdés. A metál olyan identitást ad, amely nem kívánja az egész lelkedet. Punk nem lehetsz félig, az egész lelket kíván, nem lehet munka előtt kivenni az orrodból a biztosítótűt. Én íráshoz is metált hallgatok, megnyugtat, és leválaszt a világról, mert igazolt tény, hogy a metálzene hallgatása segít levezetni az agressziót.