Barangolás Szlovákiában

Barangolás Szlovákiában

Kassa. Állunk a kassai Szent Erzsébet-székesegyház altemplomában, előttünk II. Rákóczi Ferenc koporsója, tele nemzetiszínszalaggal és koszorúkkal, elénekeljük nemzeti imánkat, a Himnuszt.

Egymásra nézünk, mi, zömmel vajdasági származású magyarok, szemünk sarkában egy apró könnycsepp, s arra gondolunk, hogy a hányatott sorsú fejedelem hamvai a törökországi emigrációból 1906-ban még a hazába tértek meg, de azóta újra idegenben porladnak. Kriptájának bejáratánál ez áll: „Krypta Frantiska Rakocziho II…” Azután átsétálunk Márai Sándor (1900—1989) szülőházához, az épületen magyar—szlovák nyelvű felirat jelzi, hogy itt látta meg a napvilágot a neves irodalmár, de aztán ő is hazája elhagyására kényszerült, szinte egész életében bolyongott, mígnem San Diegóban, az USA-ban meghalt.

Az idén az Európa Kulturális Fővárosa kitüntető címet viselheti Szlovákia második legnagyobb városa, a csaknem negyedmillió lakosú település. Látszik az igyekezet a szlovákokon, hogy szerették volna minél szebbé, csinosabbá tenni környezetüket, de az ide érkező vendégek nem mindig találkoznak ennek az igyekezetnek az eredményével. A belváros főterén és a környező utcákban is málló vakolatú épületeket látunk, a vendéglátóhelyeken nem beszélnek idegen nyelvet a pincérek, a hozzájuk legközelebb eső ország nyelvét, a magyart pedig végképp nem. (Érdekes, hogy ez az állapot az ország belseje felé haladva kedvező módon változik.) Ugyanakkor kárpótolja az odaérkezőt a sok látnivaló: a már említett Szent Erzsébet-dóm, az impozáns színházépület, az Orbán-torony, a Rákóczi-emlékház, amely a bujdosó fejedelem törökországi otthonát hivatott elénk varázsolni. Többé-kevésbé sikerrel.

Lőcse. E városkáról általában Jókai Mór híres regénye, a Lőcsei fehér asszony jut eszünkbe. A nemes nőszemély, aki valóságos személy volt — Géczy Juliannaként látta meg a napvilágot, majd Korponay János felesége lett —, a Rákóczi–féle szabadságharc idején pedig ellentmondásos szerepe miatt egyenesen azzal is vádolták, hogy ő adta a császáriak kezére Lőcsét. Hogy mi minden történt valójában, azt nyilván csak ő tudná megmondani, ám az bizonyos, hogy dicstelenül végezte be földi pályafutását — Győr főterén kivégezték. A lőcsei Szent Jakab-templomban ma is látható az a pad, amelyben egykor Korponay János felesége ült és imádkozott. Persze Lőcsén van egyéb látnivaló is. A barokk városháza, a hatalmas vagyonú Thurzó família díszes háza, a szégyenketrec, ahova a városi bírák ítélete alapján hosszabb-rövidebb időre bezárták az akkori renitens atyafiakat, időnként pedig paradicsommal, tojással is megdobálták a helyiek. A városháza szomszédságában található kovácsoltvas ketrec „leghíresebb lakója” éppen az említett Korponayné volt. Hogy mennyi ideig, arról nem szólnak a krónikák…

A lengyel határhoz közeli Ólubló (Stara L’ubovna) a szálláshelyünk. Kisváros, lepusztult gyáriparával, szemnek különösebben nem tetsző fémhulladék-udvarokkal, de tetszetős kis belvárosi maggal és takaros szállodákkal, panziókkal. A Szepesség egyik legcsodálatosabb hegyi vára tornyosul a város fölé, ahova immáron autóbusszal is fel lehet kapaszkodni. Pompás kilátás nyílik a tájra. Ha tiszta az idő, akkor ellátni a lengyel határig, de lehet gyönyörködni a szepességi táj egymást váltó színes lombozatú fáiban, cserjéiben, azonkívül fenyőerdőiben, a kisebb-nagyobb patakokban és folyócskákban is. Időnként itt találkozhatunk a solymászokkal is, akik szorgalmasan „röptetnek”, tanítják fegyelmezett és okos madaraikat, gyakran rendeznek bemutatókat, versenyeket is. Itt játszódik Mikszáth Kálmán regényének megfilmesített romantikus története, a Kísértet Lublón, melyre ma is borzongva, de már mosolyogva gondolnak vissza a lublóiak.

Lenyűgözően szép a szepességi táj, ám ahogyan kapaszkodunk felfelé a Magas-Tátrában, időnként megpillantjuk annak a szörnyű pusztításnak a maradványait, amelyet a 9 évvel ezelőtti orkánerejű szélvihar okozott. 2004. november 19-én az esti órákban ugyanis 700—1350 méter magasságban az óránként csaknem 200 kilométeres sebességgel tomboló szél úgy törte ketté a 40-50 méter magas sudár fenyőket, akár a fogpiszkálót! A katasztrófa 12 ezer hektáron szinte a földdé tette egyenlővé az erdőket, de jelentős kárt okozott a terület állatvilágában is, nem beszélve a Tátralomnic és környékének a létesítményeiről, amelyek közül sok teljesen használhatatlanná vált. Majdnem egy évtized elmúltával is látni a katasztrófa utóéletét: kettétört, égnek meredő száraz facsonkok borítják a hegyoldalakat, amelyeken ugyan a természet megpróbál saját erejéből talpra állni, de ez nagyon lassan megy, az új hajtások alig másfél-két méteresek. Évtizedek kellenek, mire e tájon újra sűrű fenyőerdő között bóklászik a zerge, a medve, a borz és a farkas.

A Dunajec folyó mentén közeledünk újabb úti célunk, a XIV. században épült Nedec vára felé. A folyó északi partján fekvő erődítmény azonban már Lengyelország.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Barangoló rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Barangolás Szlovákiában
Körkép
  • KISIMRE Ferenc
  • 2013.07.31.
  • LXVIII. évfolyam 31. szám
Barangolás Szlovákiában
Körkép
  • KISIMRE Ferenc
  • 2013.07.24.
  • LXVIII. évfolyam 30. szám
Facebook

Támogatóink