— Tudom, hogy nincs értelme a „gyónásomnak”, mert valójában semmi olyant nem tettem, amivel bárkit megbántottam volna — mondja komolyan —, de évek óta kikívánkozik belőlem ez a történet, melyet úgy gondolom, mindenki ismer, de senki sem akar róla beszélni. Talán apám családjának hírneve védi az érintetteket. Olyan gazdag, neves családról van szó, amelynek vagyonát a II. világháború után államosították. Amit meghagytak, arra a család hét gyereke tartott igényt.

Az apám a híres család legidősebb gyereke volt, és azt hiszem, ennek köszönheti, hogy a testvérei mind hallgattak rá, és nagyobb tekintélye volt családon belül, mint a nagyapának. Ő nősült meg legelőször, anyám is egy levitézlett birtokoscsalád gyereke volt. Mert régen pontosan tudták, ki kihez illik, a szerelemnek nem volt valami nagy hatalma a hagyománnyal szemben. A szüleimnek én vagyok az egyetlen gyereke, legalábbis megboldogult édesanyám rajtam kívül nem szült másikat. Anyám a külsejével, öltözködésével, intelligenciájával a szürke kisegér szerepét töltötte be egész életében. Az apám szerette a társaságot, a bort, a nőket, egyszóval élte a legényéletét, és anyám erre soha egyetlen bíráló megjegyzést nem tett. Azt hiszem, félt az apámtól. A soron, mely a település központja volt, apa szülői háza volt a legnagyobb, a legrendezettebb. Amikor a három öccse és két húga családot alapított, a nagymamáék a legidősebb lányuknak vettek egy kisebb családi házat, a „nagyházban” maradtunk mi hárman: apa, anya és én, aki már tudtam járni, beszélni.

A velünk szembeni házban lakott egy özvegyasszony, akinek nem volt gyereke. Állítólag Romániából került Bácskába, és a férje halála után itt is maradt. A háza körül volt valamennyi föld, azt munkálta, és a termesztett konyhakerti növények árusításából élt. Ő sem volt egy szemrevaló menyecske, azt hiszem, idősebb is volt apámnál. Én sosem láttam őket együtt. Már iskolás voltam, amikor a szomszédasszony eltűnt a házából. Anyámék azt mondták, elment felkutatni a famíliáját Romániába. A házat anyámékra bízta, a kertjét árendába adta az egyik szomszédnak, és elutazott. Eleinte senki sem beszélt róla, de egy idő után suttogni kezdtek, hogy valami nagy dolog áll az elutazása mögött, valami miatt megszökött innen. Apám igyekezett megfékezni a mendemonda terjedését, mondván: mindenkinek joga van ahhoz, hogy úgy élje az életét, ahogy akarja. Hát lassan feledésbe merült a téma. Így múlt el a tél, és a tavasz beköszöntével megjelent a szomszédasszony is — egy kisbabával. Azt mondta, ez egyik rokona lánya maradt terhes a vőlegényétől, de az hallani sem akart a kisfiúról. A lány szülei nem akarták befogadni a jövevényt, hát ő vállalta a róla való gondoskodást. És amikor bejelentette, hogy visszajön, a rokonok javasolták, hogy fogadja örökbe. Ő azt mesélte, hogy sikerült mindent elintéznie, de hogy ez igaz volt-e, azt sosem tudtuk meg. Ahogy a kisfiú nőtt, egyre jobban hasonlított apámra. Amikor ezt szóvá tették, az apám bírósággal fenyegette azokat, akik ezt híresztelni kezdték. Igaz, hogy tíz évvel idősebb vagyok, mint ez a fiú, de nagyon összeszoktunk. Egyszer az ő anyjánál, egyszer nálunk ebédeltünk. Segítettem neki a tanulásban, és ő úgy ragaszkodott hozzám, mintha a testvérem lett volna. Úgy nőttünk fel, hogy ismertük egymás legféltettebb titkait is. Én védtem meg, ha az idősebb diákok csúfolták vagy megbántották, megosztottam vele az uzsonnámat. Egyszer azt mondtam apámnak, fogadjuk őt örökbe, hiszen egyikünknek sincs testvére, és mi ketten olyan jól megvagyunk. Apám egy ideig csak nézett, majd megkérdezte, hogy talán a szomszédasszony sugallatára hozom-e fel az örökbefogadást. Őszintén mondtam, hogy senki sem biztatott, az én ötletem volt, és az én kívánságom. Apám csak összehúzta a szemöldökét — ami rossz jel volt nála —, és azt mondta, tekintsem a dolgot befejezettnek. Neki egy fia van, és ha akart volna még, csinált volna többet! Én elhallgattam. De ahogy nőttem, egyre szilárdabb lett a meggyőződésem, hogy a fiú az öcsém. Mert hogyan lehetséges, hogy ennyire ragaszkodunk egymáshoz, és rengeteg dologban hasonlítunk? Látja, eljárt az idő, és én még mindig úgy érzem, ez az ügy befejezetlen. Mi továbbra is sülve-főve együtt vagyunk. Már ő is nős. Mi féltő gondoskodással vigyázunk egymásra. De soha nem vittük a dolgot odáig, hogy én apámat, ő pedig az anyját maga elé állítsa, és őszinte választ kérjen a kérdésre: testvérek vagyunk-e?