B. D.: — Egy koprodukcióról van szó, s a munkafolyamat két évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor is elutaztunk Borisszal Pristinába, azaz Pristina mellé egy kicsiny falucskába, Kukajba, ahol van egy művésztelep, s itt együtt dolgoztunk több alkotóval, színésszel, rendezővel, íróval. Sokat beszélgettünk arról is, hogy miről kellene előadást csinálni, mit hogy szeretnénk mi közölni a közönséggel. Már itt felmerültek azok a témák, amelyeket később Svájcban még jobban kibontottunk. Három alkalommal voltunk Svájcban, először két hétre mentünk, itt már sokkal aktívabban benne voltunk a munkában, improvizációs gyakorlatokat készítettünk, és persze elemeztük a látottakat. A bemutatónk pedig az idén szeptember 10-én volt. A koszovói Jeton Neziraj volt a projektum egyik megálmodója. Ők ugyanis már dolgoztak a svájciakkal, ő volt az egyik csapat írója. Két csapatban folyt a munka párhuzamosan, volt a zürichi és a berni, és párhuzamosan is játszottuk az előadásokat a két városban. Az alapötlet az volt, hogy ezt a több országon átívelő kapcsolatot erősítsük, és hozzunk össze egy közös projektumot. Egy összművészeti buli volt az egész, és sok szempontból fontos. Ugye még a kukaji workshopon kielemeztük, mi számunkra az otthon, az otthon levés esszenciája. Sok svájci kollégánk is — ha gyökereiket nézzük — koszovói, szerbiai, montenegrói vagy boszniai. És ebből a sokféleségből keletkezett egy kvintesszencia. Összeértek az ízek.

* Meséljetek egy kicsit a munkafolyamatról. Mennyire volt újszerű a rendező munkamódszere?

K. B: — Dávid már említette az improvizációt, mely tőlünk nem idegen. Ez az előadás egy kortárs színmű, folyamatosan íródott, ennek mentén haladtunk, ebbe épültek bele a saját gyakorlataink, melyekben saját magunkból, tapasztalatainkból merítve dolgoztuk fel a témát, és persze a darab fősodrát követve különböző improvizációkat csináltunk, egy későbbi fázisban pedig klasszikusabb módon tettük színpadra a szöveget, mely folyamatosan alakult, de maga az előadás is, egészen a végéig nagyon képlékeny anyag volt. Ez nem egy monumentális darab. Kevés szereplője van, kis színházakban mutattuk be. Nagyon intim, a közönséget partnerként kezeli. Nem is azt mondanám, hogy interaktív, inkább van egy elmesélő jellege, melynek fontos része a közönséggel való kapcsolat. Hiszen mindenkiben van egy kettősség, főleg az azokon a helyeken élőkben, ahol eddig játszottunk. Ez fontos része az egésznek. Hogy a kettős élet, mint olyan, legyen a kapocs az emberekhez.

* Az előadásban több nyelven beszéltek, azaz mindenki a saját anyanyelvét használja. Számotokra ez könnyítés vagy nehezítés volt? 

K. B.: — Öt nyelven folyik az előadás: angolul, németül, albánul, magyarul és szerbül. A rendezőnőnek az volt a koncepciója, hogy ne legyen felirat, mégis érthető legyen minden néző számára a történet. Nem könnyítésről vagy nehezítésről van szó. Érdekes, hogy az előadás még a bemutató után is folyamatosan változott. Persze csak nüánszokban, illetve mivel létrejön egy kapcsolat a közönséggel, az is építette a darabot. Viszonylag sokszor lejátszottuk már, egész pontosan tizennégyszer, és szinte mindegyik helyen másmilyen volt. Nemcsak a tér miatt, hanem a fent említett kapcsolódás miatt is. Mindenhol máshogy jöttek ki a dolgok, s izgalmas volt megfigyelni, kinek mennyire érthető, követhető. Volt, akit nagyon megérintett, más nem tudott hozzá kapcsolódni. Ez egy „utazódráma”, hiszen végig egy utazásról beszélünk benne, s különböző, mindenki számára ismert városok, illetve azok jellegzetességei is meg vannak említve. Elég könnyen átérezhető a beleírt fájdalom.

* És milyen volt Svájc? Mert azért a legtöbbet azért ott tartózkodtatok. Volt időtök egy picit megismerni az országot.

B. D.: — Nekem nagyon vegyesek az érzelmeim Svájccal kapcsolatban. Érdekes volt szembesülni azzal, hogy mennyi földink él ott. A színházban dolgozott egy büféslány, akivel végigbeszélgettünk egy estét angolul, majd amikor megnézte a bemutatót, odajött, és ránk köszönt magyarul, hogy hé, nem is tudtam, hogy ti magyarok vagytok! Egy másik színházban pedig egy szerb lány szólt hozzánk. Ami még furcsa volt, hogy a röpke két hónap alatt nem láttam svájci embert kiabálni, mérgelődni, idegesnek lenni. Éppen ellenkezőleg. Mindenki kedves, nyugodt, kenyérre kenhető, ami egy idő után azért egy kicsit elkezdett zavarni, mert valljuk be, belém is szorult egy adag balkáni mentalitás, azt éreztem, hú, srácok, belőletek azért hiányzik a spiritusz. Rendkívül odafigyeltek minden járványügyi intézkedés betartására, s ami még nagyon tetszett, az ez a fegyelem, rendezettség, tisztaság. Akármelyik folyót, patakot, tavat látogattuk meg, a vizéből szinte inni lehetett. Van az országnak egy furcsa varázsa. Az Alpok körülölelik, akárhová nézel, egy festői környezet fogad. Amikor az ember sétál a lélegzetelállító óvárosban, egy cégérről felismeri, hogy itt régen egy ékszerész dolgozott, amott halárus ügyködött. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, de van a helynek egy nagyon erős középkori hangulata.

* Svájcibicskát, svájci órát vettetek?
 

K. B.: — Sőt, ettünk svájci sajtot, fondüt és csokit is. Mindenféle tipikus turistás dolgot kipróbáltunk. Számomra is nagyon érdekes volt ez a másfajta világ. Eleinte nehéz volt hozzászokni. Amire én elsőre felfigyeltem, hogy kilépek az utcára, és nincs rohanás. A forgalomban sincs feszültség az emberek között. Egy átlagos hétfői napon is békésen haladnak az utakon. Pedig Bern főváros, igaz, nem a legnagyobb városa Svájcnak, de Zürichben ugyanezt érzékeltem. Itthon néha már ahogy kilépsz az utcára, nyakadba szakad a város legidegesebb oldala. Egy kicsit találkozik két világ. Az itt élő balkáni emberek és a svájci létforma. S ez érezhető az előadásunkból is. Hogy a kettő egyvelege tud működni.

* Ha már ilyen sokat beszélgettetek a darab készítésének folyamatában az otthonról, meséljétek el nekem, mit jelent számotokra az otthon szó.
 

K. B.: — Én hosszabb ideig máshol éltem, nem az otthonomban, mely Szabadka volt és mindig az is marad, de amikor ezt kérdezték, mindig úgy fogalmaztam, hogy jelenleg Pesten vagy Szentesen élek, de Szabadkán van az otthonom. És nézd meg, akik elmentek innen, azok is mindig azt fogják mondani, hogy megyek haza, amikor éppen látogatóba jönnek. Ez az otthonérzés nehezen megmagyarázható, ez benned van, és kész.

B. D.: — Ahhoz képest, hogy előadást készítettünk a témában, nehéz erre válaszolni. Én is Szabadkát tartom otthonomnak, még akkor is, ha néha kirohannék belőle jó messzire. Amikor az egy hónap után leszálltunk a belgrádi reptéren, és láttam, hogy az emberek vadabbak, illetve felfigyeltem a repedésekre az utcán, azt éreztem, hogy egy picit repedt és vadabb, de ez az enyém, hazaértem. Édesanyámhoz mentem először, ahol már fogadott az öreg kiskutyám, és rögtön megcsapott az a jellegzetes otthonillat, amelyet az ember a hétköznapokban már nem is érez, csak ha elmegy egy időre, és visszatér. Az az illat, amelytől azt érzed, itt nincs semmi idegen, itt mindent ismerek, minden sarkot, színt, fényt. Ettől pedig eltölt egy mérhetetlen nagy öröm és nyugalom.

K. B.: — Tehát valójában elmentél dolgozni egy projektumon, ahol végig azt kerested, arra próbáltál megtalálni egy tökéletes választ, hogy mi az otthon, és akkor kaptad meg, amikor hazajöttél.