Hol vagy, István király?, kérdezzük a népénekkel és költőinkkel évszázadok óta, Téged magyar kíván. Kérdezzük, és nem csupán így augusztus 20-a tájékán, Szent István ünnepének közeledtével, hanem mindenkor, amikor bajban van az ország, a nemzet, vagy annak egyik-másik töredéke. És mikor nem volt bajban a mi életünkben?! Kérdeztük 1920 tragikus nyarán, 1944 véres őszén, kérdeztük az elmúlt másfél évtized testi-lelki megaláztatásai során; legutóbb talán 2004. december 5-ének szégyenteljes napján kérdeztük. Kétségbeesetten, számonkérőn, de reménykedve is egyben: hátha egyszer megelégeli a rajtunk esett tengernyi gyalázatot, ránk emeli jóságos tekintetét, vagy felemeli kardot tartó legendás jobbját. Amellyel erős és hatalmas államot teremtett a szétszóratás, a megsemmisülés előtt álló magyarságnak, országát pedig beillesztette az európai népek közösségébe. Több mint ezer esztendővel ezelőtt! Némely, magukat és nációjukat oly nagyra tartó balkáni cárocskák számára ez mára is csak beteljesületlen álom maradt.
Ünnepi körkérdésünk megszólított riportalanyai közül többen is vallják: bizony, szeretnének nagy királyunk egykori gazdag és hatalmas országában élni, a Szent Korona biztonságot nyújtó védelmében, ,,ahol a magyar nemzet útját, sorsát a Szent Istvánhoz hasonló keresztény lelkületű államfők egyengetnék.' ,,Ahol a magyar magyar volt, s nem idegen, mint itt Szerbiában.'
Eljátszogatunk néha a gondolattal: mit szólna hozzánk, mostani körülményeinkhez, szerteszabdaltságunkhoz, egymásra acsarkodásainkhoz a nagy király, ha visszatérne egykori birtokára. Hogyan is vélekedne róla, hogy lám, idegenekké lettünk saját szülőföldünkön, s hogy ezeket az ,,idegen'-eket a mostani hatalomtartók az Ő messze földön ismert Intelmeit durván felrúgva nemhogy nem tisztelik, de még csak emberszámba sem veszik...
Történelmietlen bár, de eljátszogatunk néha a gondolattal: mi lett volna, hogyan alakul Magyarország és a kései utódok élete, sorsa, ha az államalapítás véres testvérharcai során nem az erős kezű, ám szomszédjaival mindig békességre törekvő István, hanem a vad és pogány - némelyek szerint életerősebb - Koppány somogyi herceg vagy Ajtony fejedelem, a Maros-vidék ura győzedelmeskedik... S mi történt volna, ha életben marad Imre herceg, akinek elméjébe Gellért püspök jól belevéste: ,,Aki fegyvert fog, fegyver által vész el, ám aki idejében nem vonja ki fegyverét, az bizonyosan elpusztul...'
Újraolvasom - ki tudja, hanyadszor már! - az István király életéről szóló egyik leghitelesebb, legsajátosabb művet: Kós Károly Az országépítő című történelmi regényét. Amelyben bizony Szent István nem csupán erős kezű és bölcs uralkodó, aki a különböző törzsek konglomerátumából a szemünk előtt teremti meg a magyar nemzetet és vezeti be Európába, hanem ellentmondásoktól sem mentes esendő ember is, szenvedő családapa, aki sorra veszíti el gyermekeit, köztük élete legfőbb reménységét és örökösét, Imre herceget... Férfiember, akinek korosodván mind gyakrabban és mind kibírhatatlanabbul fáj a lába, s urambocsá, néha még a szíve is, amikor a jéghideg tekintetű bajor Gizella palástja mögül megpillantja az erdőelvi Gyula vajda gyönyörűséges feleségét, a görög Irénét... ,,István szeme anyját kereste csupán. És egy asszonyt pillantott meg, aki a karból reá tekintett; de az nem az anyja volt. Mire az orcája megsápadt és a szíve verése megállott, mintha a halál tette volna reá a kezét. Szép volt az asszony és szelíd arcú, aki reá tekintett... S István nem látott meg senki mást, csak azt az egyetlen asszonyi arcot. És megsápadt, és megsötétült előtte minden, és nem halotta füle a szent templomi éneket...'
István király legnagyobb emberi-uralkodói tragédiája az lehetett, hogy szent küldetése, a magyar állam megteremtése, a nemzet egységesítése érdekében azokat kellett fegyverrel leigáznia, rabságba vetnie vagy kímélet nélkül elpusztítania, akikhez a szíve húzott, mégpedig azoknak az idegen lovagoknak a fegyvereivel, akikkel érzelmileg nem volt semmi közössége... Ez az emberi-uralkodói tragédia és nagyság mind-mind benne van Kós Károly regényében, s ez egészen közel hozza hozzánk a szent királyt... Aki épített, csak épített egész életében. Tőle tanultuk - ezt is Kós Károly szép könyve által -: ,,Ha jó a fundamentum, akkor, ha összedűl is a fal, kicsi dolog felépíteni. Ha kivágod a fát, de ép a gyökere, kinő a fa megint; mert a gyökér a fa, s nem a korona.'