— Mintegy tíz évig szívta a véremet, és azt hiszem, ha a rendőrség nem kapta volna el, még ma is eljárnék hozzá — mondja őszintén a középkorú asszony. — Tudom, hogy a rovatban szereplők azért beszélnek életükről, hogy az másoknak tanulság legyen. Én azért teszem, hogy elmondjam: életünk folyamán néha olyan helyzetbe kerülünk, amelyben azt érezzük, csak a csoda segíthet. És ilyenkor az ember ott is megoldást keres, ahol normális körülmények között még az ajtón sem kopogtatna be. Ilyen esetekben nem számít sem az intelligencia, sem a józan ész, egyszerűen — rendszerint mások tanácsára — ösztöneinket követjük, és hiszünk a boldog végkifejletben.

Városi munkáscsaládból származom, egyke vagyok, mert az anyám már túl volt a negyvenen, amikor megesküdtek apával. Később, amikor kérdeztem, hogy miért nem született testvérem, anya mindig azt mondta: azért, bogaram, mert a biológiai órám szerint túl késő van hozzá. Persze, ebből egy szót sem értettem, haragudtam is a lakásban levő órákra, de egyet sem mertem összetörni, mert nem tudtam, melyik a biológiai. Közgazdasági egyetemet fejeztem be, és az oklevél megszerzése után azonnal férjhez mentem, mert már a terhességem negyedik hónapjában jártam. A szerelmünk kiállta az idő és a távolság próbáját: középiskolás korunkban szerettünk ugyanis egymásba, a férjem Belgrádban, én pedig Újvidéken voltam egyetemista, kapcsolatunk mégsem került soha hullámvölgybe.

Szerencsétlen időszakban ismerkedtünk meg. Az ország éppen széthullóban volt, és a férjem nászút helyett Baranyába ment tartalékosnak. Egyikünknek sem volt biztos, állandó munkahelye, hiszen akkoriban naponta ezrével kerültek az utcára a munkások — mi csak csepp voltunk a szerencsétlenek tengerében. De megszületett a lányunk, a szüleink segítettek, amennyire bírtak — éltünk hát máról holnapra.

A bombázás idején a férjem a légelhárítóknál volt „önkéntes”, és ismeretlen körülmények között veszett oda. A hivatalos jelentésben az állt, hogy hősi halált halt. A fémkoporsó a családi sírboltban kapott helyet anélkül, hogy láttuk volna a benne lévő holttestet. Nagyon nehezen viseltem a férjem hiányát. Hónapokon át minden áldott nap a temetőbe jártam, és szinte minden éjjel álmodtam vele. Ilyenkor beszélgettünk, tanácsokat adott, és időnként arra kért, vigyek neki gyümölcsöt, kalácsot. Sokszor találkoztam a temető kapujában ülő idősebb asszonnyal, aki kéregetett. Volt, amikor megkínáltam a férjemnek vitt ételből. Egy alkalommal azt mondta, a párom azért nem talált a másvilágon nyugalomra, mert én „fogom a kezét”. Azt mondta, tudja jól, hogy ez nagyon nehéz, egyedül talán meg sem tudom tenni, de ismer egy asszonyt, aki segíthet elengednem a férjemet. Első hallásra ostobaságnak tűnt, de néhány nap gondolkodás után úgy éreztem, semmit sem veszíthetek, ha megpróbálom. És elmentem a szellemidézőhöz.

A lakás mintha csak egy misztikus film díszleteivel lett volna berendezve. Sokan várakoztunk, és mások történeteit hallva egyre határozottabban éreztem, hogy jó helyen járok. A szeánszokról nem beszélnék, de volt bennük valami túlvilági. Az első három alkalommal a nő nem tudott kapcsolatba lépni a férjemmel, ennek ellenére mindig kifizettem a szolgáltatást. Végül aztán sikerült kapcsolatot teremtenie, mely mintegy tíz percig tartott. Utána szinte holdkórosként mentem haza, és ettől kezdve kényszert éreztem, hogy felkeressem a szellemidézőt. A nő minden alkalommal talált valamilyen okot, mely miatt újra és újra el kellett mennem hozzá, a végén pedig már ott tartottam, hogy minden fontosabb döntésem előtt konzultáltam vele. A tanácsai persze leginkább fordítva sültek el, de ezt azzal magyarázta, hogy nem hiszek eléggé a tehetségében. Ha belegondolok, mennyit költöttem rá, legszívesebben fenéken rúgnám magam. Még egy használt autót is vettem neki kölcsönből, amikor megígérte, hogy a lányomat biztosan felveszik az egyetemre. Amikor a felvételi nem sikerült, a lányom előtt elszóltam magam, hogy valaki megígérte, minden rendben lesz. A lányom kiborult, amikor elmondtam neki az egészet, és ő volt az, aki a tudomásomon kívül feljelentette a nőt.

Hónapok teltek el, mire magam is beláttam: hiszékeny hülye voltam. A bírósági tárgyaláson talán harmincan is várakoztunk a folyosón, hogy tanúként kihallgassanak bennünket. Ekkor jöttem rá, hogy a bajba került ember — tekintet nélkül társadalmi helyzetére — bármiben képes hinni, amitől megoldást remél.