Ez a helyzet az olasz Elena Ferrantéval is, akiről máig nem tudni, hogy ki, soha nem ad személyes interjút, Nápolyban és a város környékén játszódó regényeit viszont imádják, és többől készült már filmes-sorozatos feldolgozás is.

Elena Ferrante kiléte ugyan titok, az viszont nem, hogy regényeiben mindig a női léttel foglalkozik, a nápolyi mindennapok nőjének életével, a kitörni vágyással, azzal a kétes sikerrel, amely ezzel jár, illetve azzal az ellenállással, amely a férfiak és a társadalom egy része felől érkezik. Lehet ezeket a könyveket feministának nevezni, de többek annál, mint hogy beskatulyázzuk őket. A regények nyelve egyszerre naturalista és poétikus, könnyen olvasható és elgondolkodtató. Nem magasirodalom, mégis annak érződik. És ez (is) bennük a csoda.

Nápolyi Regények

A Nápolyi Regények kötetei (Briliáns barátnőm, Az új név története, Aki megszökik, és aki marad, Az elvesztett gyerek története) a 2010-es évek elején jelentek meg, és óriási hatással voltak olvasóikra. Nemcsak Olaszországban, hanem a fordításoknak köszönhetően világszerte is. Az HBO néhány éve sorozatot készített belőlük. 

A történet két lányról, két barátnőről, Liláról és Lenúról szól, akik ugyanonnan indulnak, Nápoly szegénynegyedéből, de teljesen más életpályát futnak be. Az évtizedeken át folyó történetben hol az egyikük boldogabb, hol a másikuk, hol egyikük gondolja azt, hogy megtalálta élete szerelmét, hol a másikuk, mert természetesen a férfiak is bonyolítják ezt a barátságot. A XX. század második felében igyekszik boldogulni ez a két lány, abban az időszakban, amikor a nőknek még hallgass a nevük, de már azért tanulhatnak, sőt, tudományos pályát is befuthatnak, persze ezért nagy áldozatokat kell hozniuk. Ez a téma egyébként Elena Ferrante több regényében is megjelenik: a nő, aki kitörne a háziasszonyi-anyai szerepből, minden tehetsége megvan ahhoz, hogy szép karriert fusson be, de közben a társadalom azt várja tőle, hogy legyen odaadó feleség és önfeláldozó anya. Ez ma sem egyszerű.

Keretes szerkezetű ez a négy regény, hiszen a hatvanas éveiben járó Lenú (Elena, mint az írónő) meséli el, hogy eltűnt a barátnője, de biztosan csak azért, hogy őt idegesítse, ezért ő most bosszúból elmondja a közös történetüket. Majd visszaugrunk a gyerekkorukba, amikor még babázó kislányok voltak. A két lány személyiségének a különbsége pedig már az első közös jelenetükben kitűnik.

Lila és Lenú teljesen ellentétei egymásnak, egyúttal ki is egészítik egymást. Lenú felnéz Lilára, csodálja őt, mert Lila semmitől sem fél, és olyan okos, hogy tanulás nélkül is jobban érti a világot, mint a folyton a széket melegítő Lenú. Ez a különbség végig megmarad. Elena akadémiai karriert fut be, míg Lila gyári munkás lesz, Elena mégis mindig arra vágyik, hogy megfeleljen gyerekkori barátnőjének. Miközben Lila éppen abból építi fel magát, hogy ellentart az egész elitista világnak. Persze a regény nagyon egyértelművé teszi, hogy az egész történetet Lenú szemszögéből látjuk, így nem tudhatjuk, valójában mi mozgatja Lilát.

A női lélek ábrázolása mellett nagyon fontos a történelmi háttér és a nápolyi külváros bemutatása. Majdhogynem szociológiai regényről van szó, olyan alaposan mutatja be az olaszországi társadalom változásait a II. világháború végétől, az 1950-es évektől a 2000-es évekig.

A felnőttek hazug élete

A felnőttek hazug élete egy felnövéstörténet. Számos ilyennel találkozhatunk, miért lenne ez különlegesebb a többinél? Lehet, hogy nem az, de mindenképp megkapóbb. A történet a kamaszkorba lépő Giovannáról szól, akinek eltűnik bájos kis pofikája, és megjelennek rajta a felnőttség határozottabb vonalai. És ahogy a babázó kislányból pasizó nagylány lesz, úgy jön rá, hogy amit valóságnak vagy igazságnak hitt — mert a szülei azt mondták neki —, az egyáltalán nem úgy van, és a felnőttek — még az ember szülei is — bizony hazudnak. De nemcsak a gyerekeknek, hanem egymásnak, sőt saját maguknak is.

Ez a regény is Nápolyban játszódik, és megismerhetjük belőle a város két arcát. Azt, amelyiket már a Nápolyi Regényekben is láttunk, illetve azt a magasabb, csillogóbb, de álszentebb Nápolyt is, amelyet a tetralógia csak súrolt. A Netflix készített belőle sorozatot tavaly.

Nő a sötétben/Az elveszett lány

A két cím ugyanazt a regényt takarja, a történet pedig a középkorú Ledáról szól, aki angol irodalmat tanít az egyetemen, elvált, felnőtt lányai már külön élnek. Eldönti, meglepi magát egy tengerparti nyaralással, hiszen megérdemli, és végre lesz ideje saját magára. A nyaralást semmittevéssel, olvasással, a parton fetrengéssel szeretné tölteni, ám egy gyanús és hangos család ezt nem hagyja. A kialakult vita kellemetlen érzéssel tölti el, ám a népes család egyik tagja mégis felkelti a figyelmét. A fiatal és egyáltalán nem odaillő Nina csodálatos anyuka, aki teljes odaadással neveli kislányát. Ez pedig súlyos önszembesülésre készteti Ledát, aki az élete egy pontján, a karrierje érdekében, egyik pillanatról a másikra kisétált a saját életéből, két lányát pedig a férjére hagyta.

A regény számos kérdést vet fel, és az olvasót is szembesülésre kényszeríti. Ismét előjön az a téma, amely a Nápolyi Regényekben is megjelent, vagyis hogy egy nő hogyan tud egyszerre sikeres lenni a házasságában, az anyaságában és a munkájában. És minden esetben azt a választ kapjuk, hogy sehogy, mert ugyan senki nem sérül gyógyíthatatlanul, de a választás kényszere vagy legalábbis a megfelelni akarás mindenkinek sebeket okoz. Aztán lehet ezt jobban vagy rosszabbul kezelni, lehet vele szembenézni vagy nem.

Az elveszett lányból 2021-ben készült film Olivia Colman főszereplésével.

Amikor elhagytak

Ebben a viszonylag rövid, majdnem kisregénynek is nevezhető könyvben egy olyan nő történetét ismerhetjük meg, akit a férje teljesen váratlanul elhagy egy sokkal fiatalabbért. Olga ezután előbb mindent megtesz azért, hogy korábban tökéletesnek hitt életét visszaszerezze, átmegy a szerelme elvesztésének minden stációján, magába fordul, míg végül elfogadja az új életét.

Az alig kétszáz oldalas regény minden mondata ólomsúllyal nehezedik az emberre, nehéz tovább olvasni, de muszáj, mert meg kell tudnunk, mi lesz a vége. Aki valaha is átment váláson vagy csúnya szakításon, az pontosan tudja, hogy egy ilyen történet nem lehet szép, csak mocskos és fájdalmas. Azt a mozzanatot kell azonban megtalálni, amikor az ember még képes felállni és újrakezdeni.

Roberto Faenza rendezett belőle filmet 2005-ben.

Tékozló szeretet

Delia visszatér szülővárosába, a gyűlölt Nápolyba, hogy eltemesse az édesanyját. Nem szívesen teszi ezt, sem a várost, sem anyját nem szerette igazán. Az idős asszony viszont furcsa körülmények között hunyt el, talán öngyilkos lett, és ez nem hagyja nyugodni a lányát. Miközben Delia anyja halála ügyében nyomoz, kénytelen szembenézni saját gyermekkorával, és mindazzal, ami olyanná tette, amilyen: rideggé, érzelemmentessé, olyanná, aki folyton küzd a saját testével.

A nagyon realista leírásokat tartalmazó regény megmutatja Nápoly legmocskosabb arcát, ahogyan azt is, hogyan tudnak a titkok tönkretenni egy családot, és elviselhetetlenné tenni egy anya és lánya kapcsolatát. Egyik szereplő sem igazán szerethető, és ahogyan lassan rájövünk, mi is volt a kiinduló probléma, úgy lesz egyre fullasztóbb a történet, olyan, hogy szinte már nem is akarjuk tovább olvasni, csak legyen már vége.

Ez volt az írónő első regénye, és 1995-ben készült belőle film Mario Martone rendezésében.