— Kicsi korom óta úgy tudom, hogy az idősebbek bölcsebbek, mert sokat megéltek, átestek az életben előforduló gondok java részén — mondja halkan a férfi, mintha nem volna biztos az állításában. — De ha belenézek a jegyzetfüzetembe, melyben igyekszem lejegyezni mindazt, ami meghatározza az utamat, akkor rájövök, hogy ez az állítás bizony sántít. Ám az én felfogásomat ez határozta meg a legkorábbi időszaktól kezdve, és a mai napig kihat a tetteimre, gondolataimra, sőt még a jövőt illető terveimre is.

Igazi bácskai gyerek vagyok nagyon sok tekintetben. Vegyes házasságból származom, az apám félig magyar, félig bunyevác volt, az anyám pedig szerb anya és bunyevác apa gyereke. Mivel ők dolgoztak, az anyai nagymama volt igazából az anyám. Kétéves voltam, amikor az anyámék úgy határoztak, hogy én „víkendgyerek” leszek — csak péntek délutántól vasárnap estig voltam a szüleimmel, a többi időt a nagymamával töltöttem. Neki volt ideje, hogy foglalkozzon velem. Ennek köszönhető, hogy már kicsi koromban koravén voltam, még a beszédem is más volt, mint az olyan gyerekeké, akik a saját társaságukban nőnek fel. Mindenkiről, aki nem volt még elég idős, azt gondoltam, hogy semmit sem tud. Negyedik osztályába jártam, amikor a nagymama hirtelen meghalt, és visszakerültem a szüleimhez. Csak akkor tudtam meg, hogy ők rengeteget veszekedtek, apám néha meg is pofozta anyámat. Anyám szerint az apám nagyon szerette a nőket, és rajtam kívül van még három gyereke — ő ennyiről tudott —, akiket nem ismert el. Nekem mindez nagyon idegen volt, eltért attól, amire a nagyi tanított. Nyolcadikos voltam, amikor az apám meghalt. Állítólag részegen jött haza éjjel, és leesett a kerékpárról. Felnőttként viszont azt halottam, hogy egy férj intézte el, akinek a feleségével viszonya volt.

Anyám nehezen találta fel magát egyedül, ráadásul ott voltam én is. De gyorsan megtanultuk, hogy ne zavarjuk egymást. A nagymama „tanítványaként” már középiskolás koromban idősebb lánynak csaptam a szelet, mert „az idősebbek okosabbak”. Másodikos gimnazistaként egy negyedikes lánynak udvaroltam. Jól szituált családból származott, volt autójuk is, melyet az apja időnként odaadott neki, hogy egy kicsit furikázzon a városban, mert már volt jogosítványa. Egy este, amikor találkoztunk, azt mondta, autózzunk el Bajmokra egy osztálytársához. Nem volt még teljesen sötét, de már égtek az utcai lámpák. Nem vezetett gyorsan, de amikor hirtelen előbukkant egy nő, majd közvetlenül mellette egy férfi, nem tudta megállítani az autót. Azt láttam, hogy a férfi elesett, a nő ott állt mozdulatlanul mellette, de mi elhajtottunk. Kértem, hogy álljon meg, segíteni kell a párnak, de úgy meg volt ijedve, hogy nem is hallotta, mit mondok. Otthagytuk őket. Még a bajmoki barátnőjének sem mondta el, mi történt. Másnap hallottuk a rádióban, hogy a gázoló elszökött, és a férfi kórházban van. Négy nap múlva a férfi meghalt.

Azt hiszem, azon az estén megöregedtem. A lány hallani sem akart róla, hogy feladjuk magunkat, az apja tekintélyét féltette, hát én is hallgattam. A kapcsolatunk megszakadt, és amikor elköltöztek innen, még a címét sem hagyta meg. Múlt az idő, de a lelkiismeretem nem nyugodott meg. Tudtam, hogy a gázolás nem volt szándékos, de azt is tudtam, hogy nem viselkedtünk emberségesen. Befejeztem a középiskolát, de egyetemre nem mentem. Helyette beiratkoztam egy szaktanfolyamra, és ma is szakmunkásként dolgozom. Közben mindent megtettem, hogy felkeressem az özvegyet. És két év múlva sikerült. Felkerestem egy előre kigondolt mesével. Megismerkedtem egy rendkívül helyes, örökké mosolygó, tizenegy évvel idősebb nővel, aki egy-kettőre a szívembe férkőzött. Eleinte szabadkozott, de végül elfogadta az udvarlásomat. És amikor néhány hónap múlva terhes lett, elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Én tele voltam lelkiismeret-furdalással, kétségekkel, de nem meséltem el, ki vagyok valójában. Megszületett a fiunk, május 1-jén lesz húszéves, a fiatalabb tizennyolc, jövőre fejezi be a közgazdasági középiskolát. Harmonikus, csöndes vizeken evező család vagyunk, tele szeretettel, megbecsüléssel. Amikor a kisebbik fiunk születésnapját ünnepeltük, úgy éreztem, el kell mondanom, amit muszáj. A vallomásom után hosszú, kínos csönd ült az ünnepi asztal fölé. Belőlem felszakadt a megkönnyebbülés sóhaja — és vártam az ítéletet. Végül a feleségem szólalt meg. „Nem tartalak sem becstelennek, sem hazugnak. Ennek így kellett történnie. Egyébként a fiaink és mi is a te bátorságodnak köszönhetjük az elmúlt szép éveket. Hát miért törjünk most feletted pálcát?” Tudja, azonnal a nagyanyám tanítása jutott eszembe: az idősebbek mindig bölcsebbek.