— Azóta minden advent idején újraélem a történteket, és még most is tisztán látom magam előtt Ede komoly arcát, csillogó szemét, megértéssel, bátorítással teli tekintetét — mondja a fiatalasszony rövid szünetet tartva, miközben nekem az az érzésem, hogy a folytatáshoz gyűjti az erőt —, pedig alig ismertük egymást. Én a szüleimmel falun éltem, harminc kilométerre a várostól. Gyerek voltam, amikor megkezdődött az ország széthullása, melyből nem sokat értettem, mindössze annyit éreztem, hogy nemcsak a szüleim, hanem a szomszédok is rendkívül nyugtalanok. Esténként az utcán jöttek össze, találgatták a várható eseményeket, a félelem szinte tapintható volt. Apukám a helybeli farmon dolgozott állatorvosi technikusként. Anyukám csöndes, törékeny alkatú, beteges asszony volt, de csodálatosan szépen varrt — így keresett ő is, és ennek köszönhetően nem voltak anyagi gondjaink.

Ahogy az országban bonyolódtak az események, úgy romlottak az életfeltételek. Apa hacsak tehette, elmenekült a katonai idézés elől. Anyukám zentai származású volt, és apu azt mondta, nem tudja elképzelni, hogy a puskacsövét anyu bátyjára irányítsa, hiszen a dolgok állása szerint ők abban a háborúban ellenségek voltak. Mivel a katonaság felélte a farmunk állatállományát, apu munka nélkül maradt. Az a szóbeszéd járta, hogy az önkéntesen harcolóknak napidíjat fizetnek, ezért a pénz reményében ő is jelentkezett mintegy húsz falubelivel egyetemben. De hogy hová vitték a csoportot, nem tudtuk meg, és miután napokig nem kaptunk hírt felőle, anyukám két másik asszonnyal elindult a férjek keresésére. A közeli városban élt apu egyik rokona, így hátizsákomban néhány váltás fehérneművel hozzájuk költöztem arra az időre, amíg anyu vissza nem jön. De az autó, mellyel a férfiak keresésére indultak, aknára futott, és két nap múlva a két asszonyt holtan, anyut pedig olyan súlyos sérülésekkel hozták haza, amelyekbe néhány nap múlva belehalt. Apát soha többé nem láttam, soha semmilyen hivatalos értesítést nem kaptam sem a haláláról, sem az eltűnéséről. Ahogy felerősödtek az események, a rokon család elindult Bácskába, mert azt hallotta, hogy itt nem olyan heves a háború. Újvidéken, ismerősöknél kötöttünk ki, valamennyien csak egy útitáskával érkezve, melyben az iratainkon kívül mindössze néhány értéktárgy volt. A tömbház háromszobás lakása tizenegy ember otthona lett, ahonnan a bombázás idején szinte napi rendszerességgel rohantunk a pincébe a szirénák megszólalása után. Alig voltam tizenöt éves, de a rám nehezedő terhek súlya szinte fojtogatott. Most már tudom, hogy akkor nem is voltam teljesen tudatában mindannak, ami velem történt. Az emberek fel voltak dúlva, senkinek sem volt ideje, ereje a másikat pátyolgatni, így én is magam nyalogattam a sebeimet sokszor sírva, sokszor értelmetlenül. Edét is a pincében ismertem meg. Ő néhány évvel idősebb volt nálam, és mindig a beteg nagymamájával jött le. Neki sírtam el a bánatomat, vele sirattam el mindazt, amit a baranyai otthonomban hátrahagytam. Még egészen kicsi voltam, amikor apukámtól karácsonyra egy csodaszép betlehemet kaptam, melyet Eszéken vett nekem. Ma sem tudom, miért, de az hiányzott a legjobban. A betlehem nélkül soha többé nem lesz szép a karácsonyom — panaszoltam többször Edének. Azzal vigasztalt, hogy majd ő készít nekem valamit, ami az ünnepeket jelképezi, mert betlehemet sajnos nem tud. És így készült el az én kis Jézuskám. Ede rendkívül ügyesen bánt a fával, volt megfelelő eszköze is, és a légitámadások ideje alatt kifaragott nekem egy gyönyörű szobrot. Egy orvosságos dobozt kibéleltem vattával, és abban pihent az én Jézuskám.

A háború befejezése után Ede és a nagymamája eltűntek az épületből, és mi, a jövevények is szétszéledtünk. Én olyan szerencsés voltam, hogy a baranyai szülői házat, persze áron alul, de sikerült eladnom, és az érte kapott pénzből befejeztem a középiskolát. Szilárd meggyőződésem, hogy az én kis Jézuskám végig óvott, őrzött. Neki köszönhetem, hogy férjhez mentem, rendezett életet élek, és van egy négyéves kislányom is. A férjem ismeri a szobor történetét, és ő is ereklyeként tiszteli, igaz, ő inkább azt, amit a szobor jelképez: az emberi együttérzést, a vigasztalást. Megpróbáltunk Ede nyomára bukkanni, ám eddig még nem jártunk sikerrel. Lehet, hogy ő is olvassa a lapot, és felismeri majd a történetet. A címemet, telefonszámomat meghagyom, ha véletlenül jelentkezik, továbbítsa neki. És mondja meg, hogy olyan szeretettel várjuk, mint amilyen szeretettel ő segített át engem életem legnehezebb időszakán.