A nyolcvanas években Chicagóban és más egyesült államokbeli nagyvárosban egyre tömegesebb — a kis klubokat és helyiségeket kinövő — rendezvények jöttek létre — többnyire az éj leple és a szabad ég alatt. Európában is gyorsan hódításnak indult az új szórakozási forma: az 1988. évi Summer of Love rendezvény, melynek kezdete a London melletti körgyűrűre tehető — így íródott be a szórakozás történetébe. E rendezvények szervezői aztán lázas kutatásba kezdtek, hogy minél különlegesebb helyszíneket találjanak a partira és kalandra éhes fiatalok számára. Az elhagyatott gyárak, raktárak, hangárok, repülőterek, tengerparti övezetek, strandok és sportlétesítmények egyaránt kiválóak voltak erre a célra. A nyitott égbolt és a sötét éjszaka valódi szabadságérzetet nyújtott a fiatalok számára, és ezt még hatványozottabban felszabadította az alkohol vagy a tudatmódosító szer okozta kábulat, révület. Peace, Love and Unity — szólt a jelszó, merítve az egykori hippimozgalmak fesztiváljainak pacifizmusából és hedonizmusából.

A rockzenét az acid house és a techno váltotta fel, de sajnos maga a muzsika, mint mindig, most is csak mellékes volt az önfeledten szórakozni vágyó fiatalok számára. A későbbiekben emiatt üzletiesedtek el fokozatosan a rave-rendezvények. A szervezők ugyanis rájöttek: lehet, hogy a kezdeti néhány száz fős közönség a zene és annak különleges attitűddimenziója miatt látogatott ki az eseményre, ám az önfeledt szórakozás villámgyorsan hedonisztikus orgiává változott. A hallgatóság minden évben megötszöröződött vagy akár megtízszereződött, a zene pedig csak mint szükséges eszköz tartotta fenn a fesztiváli jelleget. Hiszen a zene miatt csupán a jegy árát lehetett elkérni, a nagyobb üzlet a közönséget kiszolgáló különféle portékákban, azok eladásában rejlett. Az is kétségtelen, hogy a kezdeti rendezvények szervezői nem üzleti cápák, hanem zenével és kultúrával foglakozó, többnyire jóhiszemű egyének voltak. Így indult 1989. július 1-jén a berlini Wittenbergplatzon a Love Parade nevű rendezvénysorozat is, melyet egy tehetséges és kreatív zenész, dr. Motte álmodott meg. 150-en gyűltek össze azon a forró nyári késő délutánon, hogy belevessék magukat az acid house nyújtotta modern révületbe. A következő évre már 12-szer annyian gyűltek össze Berlinben — talán azért, mert átérezték a rendezvény akkori jelszavát, a Future is Oursot, vagy a My House is Your House-t. A fesztivál ötödik születésnapjára, 1994-ben már 120 000 ember tombolt a hangkavalkádban. Ezután félmilliósra, majd egymilliósra emelkedett a tömeg nagysága, a bűvös másfél milliós extázis pedig megrengette a földkerekséget. Több száz lemezlovas, több tucat rádióállomás, táncklub és kamion vontatta „szigetvilág” prezentálta, illetve adta hírül a fiatalok lázadását. A zenészek és a zenék pedig határok nélkül áramlottak a világ összes országából.

1991-től már nemcsak a Love Parade tartotta a frontot Németországban, hanem a dortmundi futballstadionban létrejövő május 1-jei Mayday rendezvény is, melyet a két Lenz fivér álmodott meg, azaz Maximillian, alias Westbam és bátyja, művésznéven Dj Dick. A dortmundi rendezvény — összehasonlítva a berlinivel — inkább szólt a zenéről, mivel Westbam az általa alapított Low Spirit Recordings kapcsán egyik fő letéteményesévé vált a rave-nek.

Westbam — Celebration Generation:

Members Of Mayday - Rave Olympia (Enter The Arena):

Members of Mayday — Sonic Empire:

Dune — Can’t Stop Raving: