A Prcsity család: Mátyás, Kata és Gábor, az idősebb fiú

Szitáló köd vonja be a tájat, elzárva az utat a nap, a fény elől. Hamar sötétedik, a Ludasi-tó nádas partját már nem lehet látni. Házigazdánk háza előtt traktor, szemben az úton két pótkocsi aprított szárral van tele, egyszóval itt nincs se tél, se késő.
- Hát bizony ez így igaz - mondja PRCSITY Mátyás hajdújárási állattenyésztő. - A mezőgazdasági termelőnek soha sincs évi szabadsága, mert valamit mindig tennie kell, ez különösen az állattenyésztőkre vonatkozik, mivel a jószágnak mindennap enni és inni kell adni. No, ma már valamivel könnyebb a helyzet, mint régebben, mert több eledelt dobhatunk a jászolba, az itató berendezés pedig önműködő, de azért a jószágot mégsem lehet magára hagyni. Jó kérdés, hogy miért lettem éppen állattenyésztő. Én nem vagyok ,,nagygazda', az állattenyésztést régen mellékfoglalkozásként űztük a családdal, mert én is és a feleségem is állami szolgálatban dolgoztunk, és most nyugdíjasok vagyunk. De mindketten parasztcsaládból származunk, az én édesapám a felszabadulás után fejősgulyás volt a szövetkezetben, és én már 16 évesen helyettesítettem őt, kézzel kifejtem naponta 150 liter tejet is. Azt hiszem, az állatok iránti gondoskodás már velem született. Állandóan tartottunk jószágot: eleinte sertést, majd fejősteheneket, de amikor a szülők kidőltek a sorból, nem volt, aki értékesítse a tejet, hát bikahizlalásra adtuk a fejünket. Különösen a nyugdíjaztatásom után foglalkoztunk ezzel igazán, de jobb lett volna, ha sose kezdünk bele. Az utóbbi 15 év tanulsága az, hogy jobb ingyen aludni, mint ingyen dolgozni. A múlt év annyira megviselt bennünket, hogy komolyan foglalkoztunk azzal a gondolattal, hogy felhagyunk az állattenyésztéssel. A múlt évi két turnuson, tehát a negyven üszőn négyezer euró volt a veszteség. Pedig van saját földünk, valamennyit árendában is bérelünk, tehát a jószág etetését önerőből is megoldhatnánk, persze, ha nem szólna bele a magasságos szárazsággal meg egyébbel. A takarmány jelentős részét úgy kellett venni, a nevetségesen alacsony felvásárlási élősúlyár aztán nem hozott hasznot, ezzel szemben olyan kárt tett a családi költségvetésben, amit - azt hiszem - sose tudunk pótolni. Most csak kilenc üsző hízik a karámban, valamivel jobb a felvásárlási ár, hát folytatjuk. De mást nem is tehetünk, hiszen itt vannak a férőhelyek, a mezőgépek, a föld, azt nem lehet csak úgy egyszerűen otthagyni - mondja a gazda.
- Valóban hálátlan és nem kifizetődő ma parasztnak lenni - mondja a háziasszony, Kató. - A tavalyi év annyira tönkretett bennünket, hogy nagyon nehéz lesz kiheverni a következményeket. Odáig jutottunk, hogy a bikák felélték a mezőgazdasági gépállományunk egy részét, hiszen a herét meg egyebet venni kellett, az állat nem tudja, hogy nekünk nem termett, követeli a magáét. Két fiunk van, mindketten már a maguk életét élik, be is segítettek, különösen az idősebb, a jószággondozásba, de nagyon hamar kiábrándultak.
- Pedig ha mi már nem leszünk, nekik kell folytatniuk - veszi vissza a szót Mátyás -, mert hát itt a föld, talán csak nem dobják el! Tudja, utálom, ha azt mondják, hogy a paraszt mindig siránkozik. De én már megértem annyi évet, hogy összehasonlítást tehetek: a hetvenes évek környékén minden ötödik évben autót cseréltem, elszaggattam a családdal öt új kocsit, most meg nem tudok egy traktorgumit se venni. Nézze, nálunk ma annyira esztelen a mezőgazdaság vezetése, hogy nem is érdemes beszélni róla. Azt hiszem, az illetékesek csak akkor térnének észhez, ha mi néhány évig parlagon hagynánk a földeket. Itt most nincs tervezés, nincs tervezett felvásárlás, nincs kedvező kölcsön. Mindenki azt nézi, mennyi hasznot húzhat a mezőgazdaságból. Ezért történhet meg, hogy ha jó a termés, pocsék a felvásárlási ár, ha pedig nincs termés, akkor behozatallal ütik agyon a hazai termelőket. Nekem búzám is volt tavaly, még szerencse, hogy csak annyit adtam át, amennyivel a vetőmagért tartoztam. Mert sokan még most sem kapták meg az átadott búzáért járó pénzt. Kukoricánk nagyon szépen termett az idén, de annyira alacsony az ára, hogy még annyit sem kapok vissza a négyvagonos termésből, amennyit belefektettem. És ez a jelenség nemcsak a kis- és középgazdákra érvényes. Van olyan ismerősöm, aki több száz holdon termelt búzát, hat vagon vetőmagot kölcsönzött, és nem kapott a búzáért annyit, hogy visszafizesse a vetőmagot. A fejétől bűzlik a hal, hát a mezőgazdaságban is olyan miniszter kellene, aki ért is egy picit a mezőgazdasági termeléshez. Ezenfelül feltétlen szükség volna a parasztok összefogására, mert közösen könnyebben tudnánk érvényesíteni követeléseinket, javaslatainkat. De nincs összefogás. És tudja, miért nincs? Azért, mert a politikusaink közt sincs még minimális egyetértés sem. Alig vagyunk magyarok, mégis széthúznak, mást-mást akarnak a pártjaink. Hát akkor hogy lehetne összefogás a parasztok körében?! Hiszen a gazdaság mindig a politika vetülete, ahol egymásba marnak a politikusok, ott a mindennapi élet sem lehet zökkenőmentes. Mégis csináljuk, elsősorban azért, mert olyan fajták vagyunk.
- A tavalyi veszteségből, úgy gondolom, egyhamar nem térünk magunkhoz - mondja Kata asszony. - De azt hiszem, azért az élet megy tovább, csak legyen egészségünk, erőnk. Hiszen megállni úgysem lehet ezzel a munkával. Sokan az ismerőseink közül azt mondják, hogy könnyebb nekünk, mint a többi termelőnek, mert nekünk nyugdíjunk is van. Ez igaz, de abban az időben, amikor mi munkaviszonyban voltunk, mindenkinek adva volt a lehetőség. Mi a munkánk mellett a mezőgazdasági termelésünket is elláttuk, elsősorban a két gyerek jövőjéért. Ahogy a férjemet ismerem, ha ez a turnus beválik, hozat majd újabb borjakat Šabacról, és megy minden a maga megszokott útján. Mert a mi életünk már ilyen - mondja asszonyokra jellemző bizakodással a háziasszony.