Kislányként varázslatos elképzeléseink vannak a felnőttkorról. A tündérmesék elvezettek bennünket a korszak küszöbéhez. Ezután következnek a lányregények, majd a finomabb falatok és a komolyabb olvasmányok. Könyvmolyként számos történetet olvastam el.
Munka közben a mai napig szívesen hallgatok hangoskönyvet, kedves családomtól szíves elnézést kérek a Büszkeség és balítélet több századik újrahallgatásáért, Jane Austen regényei és időtlen meglátásai mindig átsegítettek az élet rögösebb szakaszain, melyekből volt bőven.
A számos regény és mese mellett felmenőink élettörténetei által érthetjük meg magunkat és világban elfoglalt helyünket. Ezekkel okítottak bennünket a régi nyújtódeszka mellett, miközben tésztát gyúrtunk, vagy a kemencében sülő kenyeret lesve vagy a szőlőt kaccsazva. Már akkor tudtam, milyen fontosak ezek, amikor még mezítláb, piros szoknyában szaladtam a borozdában. Közben lassan felnőttem, megtanultam háztartást vezetni, az állatokat ellátni, a földeket megmunkálni és gyereket nevelni. Generációkon át ez volt az elfogadott út, a megszokott ritmusa az életnek, nehéz volt ezen változtatni vagy kilépni belőle. Lázadónak és újítónak számított a továbbtanulás.
A megszerzett tudás nem minden, ha nem tudjuk a saját jellemünket is fejleszteni. Ennyi évvel a hátam mögött talán elég érett lettem, bár még sokak szemében mindig az a szőke kislány vagyok, akit a jótanácsokkal, a kéretlen és vélt bölcsességükkel elítélhetnek vagy megdorgálhatnak, mintha azzal, hogy nem illek bele az elképzeléseikbe, szabályt szegnék. Pedig csak élek, egyszerűen, és annyi méltósággal, amennyit még nem tépáztak meg.
Ma, a születésnapomon, még mindig fel tudom venni azt a piros szoknyámat, amelyet mezítlábasként megörököltem a dédanyámtól, és megírhatom a saját mesémet. A tortára kerülő gyertyákat pedig már nem számolom, hiszen csak a boldog pillanatoknak szabad teret és időt engedni.