A tarlón nem mozdult semmi. Ugyanúgy a sima kocsiút, mely Kisoroszt és Töröktopolyát kötötte össze, csupán portáncú volt, de azt olyan hangtalanul lejtette, hogy még a bárányfelhők legelgetése alatt is megrestellte magát.

Nagyapám szeretett a tarlóhoz kijárni. Ilyenkor otthonról úgy indult el a Csillag nevű lovával meg a rozoga szekerével, hogy Nagyinkónak csak annyit mondott: „Megyek a határ templomába imádkozni.”

Számára a határ temploma mindig a búzatarló volt. Fácántollas kalapját megemelte a tarló előtt, és azt suttogta: „Dicsőség neked, Istenem!”

A szomorúan romba dőlt és fájdalmasan szipogó kendergyár melletti búzaföldjén nagyapám is könnyeket ejtett. A tarlóföld szívéig ment el, és letérdelt. Vastag, munkás kezét végighúzta a rövidre kaszált töveken. Simogatta a tarlót, majd arcát fürösztötte benne, és megcsókolta a fekete, szurkos, szederindákkal tarkított földet. Hálát adott Istennek a bő termésért és a szüntelen isteni gondviselésért.

Nagyapó számára az Isten háza a határ volt. Szent hely, ahol csak tiszta szívvel és becsületesen lehet dolgozni. Többször hangoztatta: „Ott, a túlvilágon minden ember felel majd Isten előtt, milyen tisztelettel bánt a földjével.”

A minap megálltam Nagyapó földjénél. Most árendában műveli egy falubéli ember. Hasonló, szabályosan sima tarlót láttam. Nagyapó hangját véltem hallani. Jó ez a folytonosság, mondta, hogy fél évszázaddal a tarlóimádság után is a kitartó gazdák megművelik a földet, és meg is becsülik. A mennyben arra kérem Istent, adjon az emberfiának, legyen az vén vagy ifjú, további bő termést és mézcsurgatásfényű tarlókat. Mert Istennek ez így kedves, és a kisoroszi gazdának a megmaradást teszi lehetővé az eleink földjén!

Egy füstifecske cikázott el előttem. Az égből ereszkedett alá. Szakított a pici csőrével egy szalmaszálat. Fölröppent, vissza a mennybe, ott Nagyapó cseréptányérára tette, aki erre örömében sírni kezdett.

Tóth Lívia felvétele