A háztartás vezetése és a birtok körüli teendők elvégzése a fiatal feleség (Jennifer Lawrence) feladata. A férj (Javier Bardem) a jelekből ítélve már jóval több ideje él itt. Költő, aki a munkájába, a költészetbe temetkezik. Az alkotás kínzó gyötrelme miatt egyáltalán nem foglalkozik a feleségével. Számára lassacskán a nő puszta létezése is homályos vízió.

Nincs nevük, de a ki nem mondott bajokból már jóval több jutott nekik. A hölgy a hálóköntösében sétál, zavarodottan és magányosan. Az értetlenség csak fokozódik, amikor költő férje ismeretlen embereket hoz haza: kik ők? Valódi válasz azonban sohasem érkezik. Emberek, akik betegesen rajonganak a férj költészetéért. A zavarodottság lassacskán a nézőkön is eluralkodik, de mi legalább olyan helyzetben vagyunk, hogy lehetőségünk van messzebbről elemezni a történéseket. Nyomokat, gyanús gesztusokat és tárgyakat fedezünk majd fel.

Senki és semmi sem az, akinek és aminek elsőre látszik. Nem is az a kérdés, hogy kik ők valójában, inkább az, hogy mit jelképeznek. Darren Aronofsky tökéletes titokban forgatott filmje 2017 egyik leginkább megosztó alkotása. Valláskritika vagy pszichothriller? Újkori Nem félünk a farkastól? Még a hasonlóságok sem egyértelműek az anyám!-ban. Mindaddig, amíg az író-rendező nem dobja felénk a megoldás kulcsát, minden, amit látunk, túlzásba vitt házassági melodrámának tűnik.

Csak akkor kezdünk majd el igazán aggódni, amikor feltűnik Ed Harris és Michelle Pfeiffer. Az őrület pedig az első erőszakos halál és az összetört mosogató közötti időszakra tehető. A filmről nagyon nehéz úgy beszélni, hogy ne lőjünk le semmilyen poént. Aronofsky talán ezért is ódzkodott annyira attól, hogy bármilyen nagyobb marketingkampányt kerekítsen a film köré. Nagyon sok úristen pillanat van benne, mely nem a már említett valláskritikára, inkább az őszinte megdöbbenésükre utal majd.

Innentől pedig már csak azon kezdünk el agyalni, hogy az anyám! rendezője vajon meddig lesz hajlandó elmenni. A teremtéstől a kinyilatkoztatásig hosszú út vezet, de aztán gyorsan vissza is fordulunk. Lawrence karaktere paradicsomként hivatkozik a házra, egy kisebb bajra pedig apokalipszisként. Bibliai momentumok és utalások tárháza ez a film, melyet valóban nagyon nehéz anélkül leírni, sőt, akár ajánlani is, hogy ne spoilereznénk végig az egészet. A külföldi kritikákat olvasva, a nemzetközi filmes honlapok is hasonló bajban vannak.

A lényeg, hogy Aronofsky új alkotására leginkább Roman Polanski és Gaspar Noé munkássága hatott. Sőt, a Rekviem egy álomért és a Fekete hattyú rendezőjének műve éppen olyan ellentmondásos is. Jennifer Lawrence az elesettsége ellenére is dívaként táncolja végig ezt a történetet, csillog-villog, mint mindig, de mégis sekélyes marad. Nem az ő hibája, csak a forgatókönyv babrált ki vele. Bardem leginkább egy komor római szoborra emlékeztet, vezérhímre, akinek enigmatikus figurája végig érdekes és izgalmas. Ezt a szimbólumokkal teleszőtt filmet ők ketten viszik a hátukon — ha működik, akkor miattuk működik. Amikor viszont úgy érezzük, hogy elég volt abból, amit 121 perce nézünk, akkor még a két A kategóriás színész játéka sem kárpótol bennünket.

Az anyám! egy kicsit olyan, mint ha a Rosemary gyermekét látnánk modern köntösben, egészen addig, amíg el nem tűnik minden hasonlóság és prekoncepció. Komikus és morbid pillanatokkal teli hullámvasút ez a mozi, melynek végén el kell majd ismernünk, Aronofskynak ez is sikerült. Odafigyelést, összpontosítást igénylő alkotás, mely messze nem az év legjobbja — ezt a titulust, úgy látszik, a Dunkirk és a most megjelent új Blade Runner kapja —, de mégis üde színfolt. A művészmozik visszatérő közönsége számára — a kommentárok alapján — szerte a világon telitalálat. Azoknak pedig, akik leginkább a főáramból merítenek, a legrosszabb esetben is egy abszurd kísérleti alkotás.

Nyitókép: Rogerebert.com