Mióta világ a világ, a táplálék beszerzését, előállítását alapvetően meghatározzák az éghajlati és az időjárási viszonyok, az éhínség pedig a kezdetektől fogva végigkíséri az emberiség történetét. A mai napig a leggazdagabb régiókban is vannak olyan közösségek, amelyek önerőből képtelenek biztosítani a megfelelő táplálékot. Jelenleg naponta mintegy 24 ezer ember — főleg gyermek — veszíti életét az éhezés következtében, percenként átlagosan 16 személy. Az élelmiszertermelés milyensége, de főként a mennyisége az, ami kihat az államok születésére, de széthullására is. A legnagyobb birodalmak bukását sokszor a termelékenységgel kapcsolatban álló folyamatok idézték vagy segítették elő a történelem során.
Az élelmiszerhiány napjainkban is bizonyos régiókra összpontosul. Ami viszont jelentős változás a korábbiakhoz képest, hogy az élelmiszerválság ma már korántsem csak az azt elszenvedő országok, régiók ügye. Ha manapság az élelmiszerhiány miatt politikai, azzal együtt pedig gazdasági válság alakul ki, az súlyosan érinti a környező államokat is — menekülthullám, zavargások átterjedése —, de hatással van akár más országok gazdaságra is. Mint ahogyan azt a saját bőrünkön is tapasztaltuk az esztelen délszláv háborúk során, melyben Szerbia hivatalosan nem is vett részt. Jómagam nem hivatalos résztvevőként — csak tényleges katonaként — a helyszínen láthattam, mit is jelent az élelmiszer hiánya a mindennapokban. Láthattam és tapasztalhattam, hogy az ottani „nagyfőnökök” jófajta italt kortyolgatva, vidám tréfálkozások közepette hogyan állapodtak meg az élelmiszerek áráról a következő napokra, keményvalutában természetesen. S míg tartott az alkudozás, a fegyverropogás is megszűnt, baljós csend honolt a szétlőtt és meggyötört Szarajevón. Sajnos, kénytelen voltam végignézni, ahogy az emberek kivetkőztek önmagukból, s vadállatként, egymást letaposva harcoltak meg minden egyes falatért. A nők önmagukat bocsátották áruba, hogy kisgyermekük tejhez juthasson. Míg a „nagyfőnökök” gyarapodtak, hatalmas autóikkal közlekedtek, addig az eleség egyre kevesebb lett a városban élőknek. Annyira, hogy mi, akik a szerb nép védelmében „vendégeskedtünk” ott, szintén korgó gyomorral voltunk kénytelenek nyugovóra térni. Akár nagyszerb álom, akár nem, az üzlet, az üzlet, s mi nem tudtunk fizetni. Ezért tudom, hogy kétheti éhezés után mekkora kincs volt a megszerzett tízkilós céklakonzerv, amit egyedül fogyasztottam el. Igaz, azóta a céklának még a szagát sem bírom.
Nem hittük volna a nyolcvanas évek viszonylagos jólétében (amikor még tele volt az éléskamránk), hogy itt is baj lehet, hiszen mi birtokoljuk Európa legjobb minőségű földterületeit. Talán azért is vehettük félvállról a szendviccsel fenyegetőző vagy kedveskedő politikusok ajánlatait, akik jobbnál jobb úti célokat jelöltek ki a vajdasági magyarság számára. Ha tele a has, optimistább az ember.
Csakhogy változnak az idők, az időjárás sem volt kegyes hozzánk az idén, a kamráink üresek maradtak. Amit valaha elképzelhetetlennek tartottunk, az bekövetkezett, a szendvicset osztogatókhoz került a kamrák kulcsa is. Hiába a jó termőföld, a dolgos nép munkája sok helyen kevés arra, hogy mindenki nyugodt szívvel várja az elkövetkező hónapokat. Valamiért haragszanak ránk a föntiek! Egy évben két csapás?! Legyünk őszinték, nagyon sokan rettegve várjuk a telet. S félünk azoknak a döntésétől, akik szendvicset nyomva a kezünkbe zavartak volna el innen minket. Mert ki tudja, kapunk-e még tőlük szendvicsrevalót.