A díjátadás pillanata - Szabó Attila fölvétele

Gyakran összefutok vele a szabadkai utcán. Hol gyalogosan, hol kerékpárral rójuk mindketten az Öreg Hölgy aszfaltját, és sohasem csalódom benne, ha találkozunk: már messziről látom, ott ül az a jellegzetes ,,pekáros'' mosoly a szája szögletében, a szeme csillog, az arca fénylik. Mintha egy Schubert-dalból lépne elém... Talán a könyvtárból vagy a levéltárból tart haza éppen, gondolom, hiszen naphosszat ott bújja a hajdan volt zenei életet, készíti közérdekű, fontos könyveit. Lilla, a felesége, hűséges társa biztosan már várja, az asztalon gőzölög az ebéd... ,,Mondd meg, milyen zenét hallgatsz, s megmondom, ki vagy” - hallani sokszor, s mivel tudom, hogy ő főként a nagy romantikusokat szereti, őket hallgatja írás közben is legszívesebben, már meg sem kérdem tőle, mért nem ,,motorizálta'' jobban magát, mért választja inkább a negyvenéves bringáját a közlekedésre egy dögös sportkocsi helyett, de akár így is mondhatnám: a hamis csillogás helyett a szerény, de kiegyensúlyozott, harmonikus, dolgos életet. Hatvan évet töltött el a hegedű mellett. Előbb tíz évig Belgrádban, a Jugoszláv Néphadsereg zenekarának első hegedűseként bejárta vele Európát, közben a munkája mellett elvégezte a zeneakadémiát, majd Szabadkára hívták, a zeneiskolába meg a filharmóniába koncertmesternek, fáradhatatlanul tanított, föllépett, könyveket írt és ír Szabadka zenei múltjáról manapság is.
- Topolyán voltam gyerek, ott adták kezembe először a hangszert hat-hét éves koromban, akkor nyílt meg ott a színház, s kellett a zenekarba egy hegedűs. Muzikális családban nevelkedtem, késő estig szólt a nóta nálunk. Varrónő, háziasszony anyámmal nem a tévét néztük, hanem miközben befogott engem is a házi munkába - krumplipucolásba, borsófejtésbe, kerítésmeszelésbe - naphosszat dalikáztunk. Az iskolában a zene mellett egyaránt érdekelt a festészet, az irodalom, a nyelvek és a matematika, s csak az utolsó pillanatban döntöttem mégis a zene mellett.
- Mert...?
- Mert a zene az mégiscsak ,,más”. Számomra, aki abban nőttem föl, a legtermészetesebb közeg. Ha zenét hallok, akkor vagyok igazán otthon. Nincs nap, hogy ne olvasnék, és ne hallgatnák zenét. A zene megnyugtat, a zene gyógyít... A művészetek között első helyen a zene áll, mert nemcsak hogy a ,,legközvetlenebb'', mindenki számára érthető művészet, hanem azért is, mert a zeneszerző bizonyos tekintetben felülmúlja a természetet, amire más művészetek nem képesek. Kész zeneművek tulajdonképpen nem találhatók a természetben, jóllehet létezik erdei zsongás, tücsökciripelés, madárdal és hasonlók - de pl. egy Csajkovszkij-szimfónia már nem. Gyönyörű dolog felhőkarcolókat építeni, de hát a hangyák is nem ugyanazt teszik-e a maguk világában? Vagy ha lefestek egy tájat, az csak halvány, kétdimenziós másolata lesz a háromdimenziós valóságnak...
- Mi a véleményed rádióállomásaink és tévéadóink zeneműsor-politikájáról?
- A média nagyhatalom, ugye... A rádió- és tévéműsor-szerkesztőkön nagyon sok múlik. Nagymértékben felelősek az ízlés fejlesztéséért. A szabadkai rádióállomások nagy hibájának tartom, hogy nem közvetítenek elég komolyzenét, és a tévéállomások sem, a Dunán is csak éjfél után hallható ilyen műsor, de kérdem én, ki hallgatja akkor? Deformálódik minden. Nemcsak a zene terén...
- Nincs zenekritika sem, illetve csak elvétve találkozunk a médiában vele...
- Amikor már torkig vagyok azzal, hogy még véletlenül sem ír senki arról, hogy mi lesz vagy mi volt zenei téren, tollat ragadok, mert sajnálom azt, aki majd 100 év múlva akar írni erről a korról. Az bizony nagyon kevés adatra bukkanhat...
- A zenészekre általában jellemző, hogy sem beszélni, sem írni nem nagyon szeretnek, te, úgy látszik, kivétel vagy a jó pár megjelentetett könyveddel, erősíted a szabályt... Mi késztetett arra, hogy kutatni kezd Szabadka zenei múltját, hogy megírd az első fontos visszatekintő művedet?
- Hetvenöt éves volt a filharmónia, és láttam, hogy nincs az útjáról semmi érdemleges írva. Kutatni kezdtem, s amit összegyűjtöttem, megjelentettem a Létünkben. Elég kedvező visszhangra talált, s ez kedvet adott a további kutatáshoz. Azóta is egyre messzebbre megyek vissza, s egyre messzebbre látok... Már másfél évszázadot áttekintettem.
- S milyennek látod a valamikori itteni zenei életet?
- Ahhoz képest, hogy mekkora volt a városunk, hogy Budapest és Szeged után a lakosság száma tekintetében Szabadka harmadiknak számított az országban, nem volt harmadik zenei téren is. Igaz, hogy sok minden történt itt, de közelebbről nézve mégis szegényesnek mondható mind az akkori, mind a későbbi zenei élete. Talán akkor volt a leggazdagabb, amikor Lányi működött nálunk, illetve a második világháború után, amikor még opera is létezett. Ha viszont azt veszed, hogy Belgrádban mindig felnéztek rám, mert szabadkai vagyok, ,,ahol minden második háznál van zongora'', s ahol már 1868-ban megalakult a zeneiskola (Belgrádban csak 30 évvel később, viszont sokkal kisebb magyarországi városokban sokkal előbb), akkor más a helyzet. Attól függ, hogy mihez viszonyítunk ugyebár.
- Mit szólsz ehhez a szép elismeréshez? Számítottál-e rá?
- Nem vártam, nem számítottam rá, de jólesik. Ettől függetlenül is végzem tovább a dolgomat. Megszoktam már, hogy egész életemen át mindig adtam, átadtam valamit. Illetve amit megtanultam, elolvastam, azt mindig, mindjárt igyekeztem továbbadni. Akár hegedülésről, akár másról volt szó. De - az ökölvívást leszámítva! - kapni sem rossz. Ez tagadhatatlan.
- Te valahogy ritka madár vagy, boldog embernek látszol...
- Semmi okom arra, hogy ne legyek boldog. És nagyon sok embernek sincs oka rá azok közül sem, akik boldogtalanok. Az én opusomból hiányzik az eredeti alkotás, de hát én nem vagyok egy produktív alkat... Én inkább reproduktív alkat vagyok. Ilyennek is kell lennie.
- Mikor vagy a legboldogabb?
- Amikor a saját családommal, a három lányommal és a feleségemmel együtt tudok muzsikálni. De talán még ennél is boldogabb vagyok, amikor az unokám rám nevet.