Megbeszéltem egyik barátnőmmel — aki a város minden szegletét ismeri —, hogy Messengeren keresztül eligazít egy adott épülethez, ahol dolgom akadt. Éppen készülődtem, még utoljára rálestem a telefonomra, hogy szóljak neki az indulásomról, amikor nemcsak az említett applikációm, de a Facebook és az Instagram alkalmazásom is ok nélkül kijelentkeztette a fiókomat. Vagyis volt ok feltüntetve: a munkaideje lejárt.
Először még annyira nem is foglalkoztatott az eset, ugyanis ez már párszor előfordult velem, de akkor egy bejelentkezés elég volt a probléma megoldására, ezúttal pedig nem. Természetesen azonnal az jutott eszembe, hogy valaki feltörhette a fiókomat, amiből kisebb pánik alakult ki bennem. Rögtön minden létező ismerősömet értesítettem SMS-ben, hogy egy darabig nem leszek elérhető, egyrészt mert sietnem kellett a dolgomra, másrészt nem tudtam a helyzettel mit kezdeni. Így hát elindultam a célhoz úgy, hogy az emlékeimből kellett felidéznem a barátnőm útbaigazítását, és nem a telefonomra voltam ráutalva.
Az odavezető úton volt időm gondolkodni egy kicsit a történtekről, legfőképpen arról, hogy miért éltem meg katasztrófaként a Facebook „leállását”. Miért kellett mindenkit értesítenem az „eltűnésemről”? Nem szeretném azt mondani, hogy az senkit sem érdekel, inkább azt, hogy nem tartozik senkire. Lehetnék elérhetetlen a közösségi médián napokig, akkor sem kell tudnia mindenkinek, hogy miért. Hiszen sokan az idősebb generációkból — akik nem rendelkeznek Facebook-fiókkal — nem tudják, mi történik egyes messzi rokonaikkal, régi ismerőseikkel, így velük a találkozások sokkal tartalmasabbak és örömtelibbek. Ma már, ha történik velünk valami, egyből értesítünk róla mindenkit, akit csak tudunk, egy üzenetben, képben vagy akár videóban. A szemtől szembe kommunikáció pedig unalmassá válik, mert már mindenkiről tudunk mindent.
Ekkor tűnődtem el azon, hogy régen, amikor épp divatba jöttek a gombos mobiltelefonok, csak az számított, hogy legyen térerőm és elég „pénzem” a készüléken, hogy írhassak az otthoniaknak, mikor indulok haza. De hogy még jobban visszatekintsek a múltba, kisgyerekként csak az volt fontos, hogy a sarki kínai boltból vett, Eperke-mintás telefonocskám összes létező gombján megszólalhasson valamiféle zene vagy hang. Meg az, hogy a kis barátaimmal legyen annyi képzelőerőnk, hogy elhiggyük, azok a telefonok működnek, és játszhatunk velük „telefonálósat”. Akkoriban számunkra nem létezett idő és tér, ahová besoroljanak minket a világhálón, csak mi voltunk, és a képzeletünk.
