Amikor megjelent, olyan volt, akár egy kitörni készülő vulkán. Egyvalamit azonban mégsem tanult meg a művészi pályán: sem a magánéletben, sem a színpadon nem tudott hazudni. Biztosan szeretett volna, hiszen akkor — a pályatársai szerint — kényelmesebben élhetett volna, de hiányzott belőle ez a képesség. Mindig igazat mondott, és ez rendkívül sok konfliktust hordott magában.
Dajka Margit 1907-ben született Nagyváradon. Már kilencéves korában színpadra lépett szülővárosában, tizenhét esztendősen pedig megkapta élete első szerződését Kolozsvárott. Az üstökösszerűen berobbant tehetség 1929-ben került fel Budapestre, rögtön a Vígszínházhoz. Huszonhetedik életévét betöltve már akkora csillagnak számított, hogy válogathatott az ajánlatok között.
Első mozifilmje a Piri mindent tud, melyben Kabos Gyula partnereként egy bohém feleséget alakított. A Thalia szentélyében rendkívül sikeres előadót a kíváncsiság hajtotta a mozgókép felé. A kamera előtt is úgy játszott, ahogyan a színházban. Nem érzett semmiféle különbséget. Egy alkalommal gondja adódott egy jelenettel, és megkérdezte a rendezőt, hogy hogyan építse fel a szituációt. Erre azt a választ kapta, hogy oldja meg, ahogy tudja, hiszen mégiscsak ő a színésznő. Ekkor még ugyanis a képíró nem azt a szigorú, egyedül alkotót jelentette, mint manapság.
Dajka 1942-ig tizenhét alkotásban tűnt fel, ami meglehetősen kis szám ahhoz képest, hogy a korszak legnagyobb sztárjai évi öt mozgóképes munkához adták a nevüket. Dajka Margit válogatott, és a nem megfelelő minőségű forgatókönyveket visszautasította. A vásznon ugyanis nem lehet úgy torzítani, mint a deszkákon. A felvevőgép előtt a maszkot és a mozgást is le kell tompítani. Különös tekintettel arra, hogy a mozi némely jelenetében a művész sokkal közelebb kerül a nézőhöz, mint a mindig ugyanabban a távolságban lévő színpadon. A háború idején az első vonalban szolgáló magyar katonák előtt lépett fel a Frontszínházzal. Emiatt az ötvenes években el akarták tiltani a szakmától, ám végül nem mertek „hozzányúlni”, mert egy egész ország szerette. A második világégés után a Madách társulatába szerződött, és kizárólag a színpadi munkára összpontosított. 1954-ben, tizenkét esztendő elteltével láthatta ismét a nagyérdemű a celluloidon. A direktor a fiatal Makk Károly volt, Szigligeti Ede Liliomfi című munkáját vitte vászonra. Dajka előzőleg színházban már játszotta a darabot, így Makk számára nem volt kérdés, hogy ki fogja alakítani a csúnyácska Kamilla szerepét.
Margit egészen különleges módon dolgozott. A sors hihetetlen érzékkel áldotta meg a tragikum és a komikum iránt. Nagy lámpaláz munkált benne minduntalan. A „jattszótársai” tisztelték ugyan, olykor mégis féltek tőle. Amikor például egy forgatáson a kezdeti szakaszokban nem volt dolga, mind idegesebb lett a várakozástól. Szerencsére mindig túljutott a feszültség fokán, és akkor már mindenki csodálta, hogy milyen alázatosan, mégis örök elégedetlenséggel dolgozik. A filmgyárba nagyon sokszor hívták, de ő nem minden alkalommal vállalta el, mert nem szeretett úgy hozzákezdeni egy adott munkához, hogy a figura kidolgozására ne volna elég ideje.
1970-ben Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán rábeszélte a Szindbád című remek egyik szerepére. Nem hitte, hogy Krúdy Gyula klasszikusa megfilmesíthető, de Huszárik Zoltánnak sikerült. A kocsi, az aranyló leves, azok a virágok, a nők, a hangulat mind nem egyéb, mint az egész élet. Az írott szó, a költészet számára egyfajta szent magányügy volt. Dajka Margit örökké tündér akart lenni, aki az emberek feje felett repül — a gyerekeknek cukorkát szórva, a felnőtteknek pedig túrós rétest...
