Legújabb projektuma a YouTube-on látható Anzselika Habpatron influenszersorozat, melyben Stefanovics Angéla adja hasznosabbnál hasznosabb tanácsait a nézőknek. A megbeszélt helyre két keréken, hoverboardon érkezik. Egy nagyvárosban hatékonyabb ezen suhanni, mint kerékpáron.

* Kedves Zsolt, te is egy folyamatosan új utakat kereső, sok mindennel foglalkozó művész vagy, és ha jól tudom, te vagy Anzselika Habpatron „apukája” is. 

— Hát igen. Van, amiből pénzt keresek, és vannak azok a bizonyos szívügyek, van több filmtervem, illetve ez az influenszerprojektum, melyet most Anzselika Habpatronnal kezdtünk el. Ez egy régi ötletem volt, és most belevágtunk. Amikor néhány éve elindultak ezek az influenszer jellegű videós tartalmak, azt éreztem, hogy az a fajta humor, amely a mi filmjeinkre volt jellemző, ebben az új formában is működne. Rengeteg olyan lehetőség van az internetben, amely nincs kihasználva. Az infulenszerformátumnak például még nincs kialakulva a kulturális beágyazottsága. A mai fiatalok már ezen szocializálódtak, az idősebb generáció pedig egyfajta kritikával tekint rá. Ami a jelenséget működteti, az egy mélyen emberi dolog, hogy szeretünk figyelni valakire, és vannak, akik pedig azt élvezik, hogy figyelnek rájuk. A problematikussága a formának ott van, hogy sokszor olyan dolog is artikulálódik, amelynek kevés értelme van. Viszont mindenképp használni kell ezt a műfajt. Kialakult egy csapat, ott van mellettem Egger Géza barátom, színész, színházi producer, aki az ötlet- és producertársam, és persze Stefanovics Angéla, a videók főszereplője, valamint itt van velünk még K. Kovács Ákos operatőr, rendező is. Egy nagy ívű projektum elején vagyunk.

Fotó: Sághy Tímea

* De megmaradtok a cybertérben?

— Mivel ez a mi művészi kezdeményezésünk, szabadon és rugalmasan alakul minden. Elsősorban a YouTube-on publikálunk tartalmakat, aztán meglátjuk, merre mozdulunk. Egy csomó tehetséges ember van körülöttünk, akinek van mondanivalója, s egy csomó ember van, akihez ezt el is lehetne juttatni. Ahhoz, hogy elmondjunk valamit a mai generációnak, beszélnünk kell a nyelvét, melyet mi is most tanulunk. Megpróbálunk hidat építeni, hogy egy jó tartalom olyan helyekre is eljusson, ahol eddig csak a szomszéd fiút nézték a neten. Azt látom, hogy azért az influenszerek, minőségtől és tartalomtól függetlenül, a maguk módján jót akarnak. És ez pozitív.

* Mit gondolsz, előfordulhat, hogy aki nem ismeri Angélát, az halálosan komolyan veszi ezeket a videókat? 

— Nagyon ügyelünk arra, hogy a videókban látható és érezhető legyen, mennyi a komolyság és mennyi a játékosság, a humor. Itt van a HÁZTARTÁSI ISMERETEK videó… hát azt elég nehéz komolyan venni. De mindeközben azért nagyon komoly dolgokról is szeretnénk beszélni. A mi csapatunk nem önkifejezni akar, hanem segíteni. Nem komolykodunk, hanem a fontos dolgokat megpróbáljuk úgy artikulálni, hogy az sokak számára érthető legyen. Ha valamin nevetsz, akkor valamelyik síkját érted, és közben kialakul benned egy bizalom is. Az influenszerkultúrában ez egy picit másként van, hiszen leginkább sikerközpontú a dolog. Pénz, ismertség, kattintások, hírnév. Hogy mennyit adunk a közönségnek vissza, az még ezen a területen másodlagos — és itt van még mit javítani. Ha kaptál valamit a közösségedtől, akkor illik valamit vissza is adni. Ezt például érdemes lenne tudatosítani, hogy ha nyilvánossá teszel egy videót, melyet milliók néznek, az már felelősség.
 

* Azt írja a rólad szóló Wikipédia-oldal az Élete című részben, hogy: ez a szakasz egyelőre elég hiányos. Szándékosan nem közölsz túl sok részletet az életed nem szakmai részéről?

— Ez elgondolkodtató kérdés. Lehet, hogy ez azért van, mert az én ismertségem nem az a tipikus bulvárismertség. Szerintem sokan tudják, ki vagyok, de a privát életemről keveset. És az is közrejátszhat, hogy alapjában engem nehezen tudnak bekategorizálni. Színész, nem színész, rendező is, író is, most mi is ez a Végh Zsolt? És nem is viselkedem úgy, ahogyan a klasszikus sztársághoz szükséges lenne. Van ugyan egy ügynökség, mellyel dolgozom, de például menedzserem nincs. Nem úgy élek, ahogyan egy hírességnek kellene. Persze van bennem hiúság, ezért szórakoztató volt számomra az elmúlt időszak az Aranyélet után, mely egy újabb jellegű ismertséget hozott. Az emberek előtte is tudtak rólam, csak egészen máshonnan. Sokan, akik Gáll Feriként ismertek meg, nem kötik össze, hogy az Isten is én voltam az uristen@menny.huban. De nekem tetszik, hogy ez így van. Amikor megállítanak az utcán, hogy szelfizzenek velem, akkor azt érzem, jó, hogy amit én szerettem csinálni, azt mások is szeretik, az Aranyéletben a Gáll Feri egy olyan alakításom, amelyre büszke vagyok.

* Az Aranyéletben játszott karaktered egy picit negatívabb figura. Jó egy gonoszabb szereplőt alakítani? Kérdezem ezt úgy, hogy azért a sorozatban mindenki nagyon emberi volt abban az értelemben, hogy nem lehetett meghatározni, ki a klasszikus értelemben a jó vagy a rossz.

— Szerettem játszani Gáll Feri karakterét. Az volt benne az izgalmas, hogy egy nagyon árnyalt figura. Hálás feladat színészileg megformálni egy nem szimpatikus karaktert, ahogy ellenkező neműt vagy fogyatékkal élő szereplőt játszani is az.
 

* Miért?

— Mert eltér a szokásostól. Amiről keveset tudunk, ott a fantázia nagy teret kap. Engem leginkább a személyiségfejlődés érdekel egy szerep megformálásakor. Gáll Feri esetében az a kérdés merül fel, hogy mennyi esélyünk van arra, hogy normális emberek legyünk. Feri olyan helyre született, ahol bármit megkapott, kivéve a szeretetet, és legérzékenyebb pillanatában, személyisége kialakulásának csúcspontján azok árulják el, akikben a legjobban bízik. Ilyenkor mit csinál egy erős ember? Továbblép, s egy torzult személyiséggel él tovább. Pillanatok alatt bárki lelki sérültté válhat. Az élet szerintem nem igazságos, ezért segítenünk kell egymásnak. Sok ember nem tudja átlépni a saját akadályait, ahhoz, hogy szembenézzem a nehézségeivel, és felülkerekedjen rajtuk, sok esetben kell valaki, aki segít. Ha valaki egyedül marad, akkor az sérül. Lehet akármilyen gazdag vagy sikeres.

Fotó: Szász Zita Laura

* Rendezőként te viszel ötletet, vagy felkérnek konkrét szövegek adaptálására s rendezésére?

— Általában én, de a fordítottjára is volt már példa. A Szülői értekezlet című előadásban Szabó Borbála írónővel dolgoztunk együtt, Angéla volt a főszereplő, így az teljes egészében belőlünk jött, de ott van például A rózsák háborúja című darab, melyre felkértek, azt is átírtuk, aktualizáltuk. Zsigó Anna dramaturg, Angéla és én hárman dolgoztunk a szövegen. A Bálsój szerelem pedig egy történelmi témát dolgoz fel, a szöveget Hárs Anna írta, és ott nem is nyúltam bele túlságosan.

* A személyiségfejlődés, az ember viszont nemcsak színészként, de rendezőként is érdekel.

— Igen. Számomra ez mindig nagyon fontos volt. Ha valamivel, hát ezzel érdemes foglalkozni. Manapság minden elérhető, olyan technika áll az ember rendelkezésére, amely elképzelhetetlen. Vicces, hogy van wifi, viszont fogalmunk sincs, hogyan kell egymással beszélni. Szóval ezen a területen van még mit dolgozni. Amivel a legtöbbet kellene foglalkoznunk, arról tudjuk a legkevesebbet.

Fotó: Sághy Tímea

* Amikor a múltkor beszélgettünk, azt mondtad, szívesen játszanál újra. Változott valami? Van kilátásban színházi vagy filmszerep?

— Nincs. Pedig imádok játszani. Volt idő, amikor azt hittem, úgy kell definiálnom magam, hogy színész vagyok. Aztán ez változott, most már — hál’ isten — nem tudom, ki és mi vagyok, azt azonban tudom, hogy játszani nagyon szeretek. Persze azért hívnak néha, például többször játszottam a színművészetisek vizsgaelőadásában. Imádom őket, mindig elmegyek, mert feltölt. Fontos számomra, hogy csak olyan emberekkel dolgozzak, akik valóban akarnak valamit, akikkel jó együtt lenni.

* A sok független színházi társulat mellett volt egy hosszabb időszakod a Kaposvári Csiky Gergely Színház tagjaként. Hogyan emlékszel erre az időszakra?

— Fontos korszaka volt az életemnek az a tíz év. Azt az illúziót kaptuk Babarczi Lászlótól (az akkori igazgatótól), hogy amit csinálunk, annak van értelme. Egy kicsit ez válaszom lett korunk nihilizmusára, mely szerint semminek nincs értelme, amivel egyetértek, viszont például illúziót lehet választani. Ez egyébként nem új gondolat, ott van például Csehov, akinek a figurái illúziók nélkül nem tudnak mit csinálni. Annyi a lényeg, hogy jól válasszunk illúziót, és felejtsük el az értelmetlen, káros és felesleges illúziókat. Szerintem van rá esély, hogy egy jó korszak jöjjön, ha az emberek elkezdenek csak egy picit gondolkodni. Minden megvan hozzá, és van is rá igény.