Magyar László levéltáros leírta könyvében (Életjel-miniatűrök, 47.), hogy az iparművész Szabadka város művelődés- és gazdaságtörténetének egyik legfigyelemreméltóbb egyénisége - Aczél Henrik Nagyváradon született 1876-ban, Budapesten hunyt el 1946-ban - Az első világháborúig, amíg nálunk, Szabadkán működött, több volt átlagos festőművésznél: próféta és entuziaszta, lázadó és lázító, mindenes volt, aki rendkívül éberen figyelte a társadalomban lejátszódó eseményeket, a társadalmi rendellenességeket is, állapítja meg a levéltáros - Élete fordulópontját a Dél-magyarországi Közművelődési Egyesület szabadkai ipari szakosztálya megalakítása jelentette, amikor annak titkárává választották
Az emlékeknek szellemi üzenetük van, állapítottam meg magamban, amikor hírül vettem - a Belgrádi Televízió pedig meg is erősítette -, hogy Szabadka, ez az annyiszor ,,lesajnált', boros-porosnak nevezett Szabadka Szerbia egyik legszebb városa. Szóval mégsem hanyagoltuk el a tereinket, utcáinkat, a turisták legnagyobb érdeklődésére mindmáig a régi Városháza tart számot, habár a múló évekről már nem beszélünk. A kort, amikor Szabadkát ,,széppé tették', nem említjük. Szabadka Szerbia legszebb városa, elégedjünk meg ennyivel. Ha csöppnyi cinizmus vagy szarkazmus is volna bennem, akkor halkan megkérdezném: ,,Uraim, akkor milyen lehet a többi?' De maradjunk ennyiben: a múlt tükröződik jelenünkben, a jövő pedig a múltunkban gyökeredzik. Ehhez a szépséghez - világosított fel az ,,örökmozgó' Beszédes Valéria - hozzájárult Aczél Henrik is, a kiváló iparművész, festőművész, a Dél-magyarországi Magyar Közművelődési Egyesület titkára, aki az esztétikai ízlés fejlesztését egyik legfőbb kérdésnek tartotta. Aczél Henrik sokoldalú művészegyéniség volt, mert hiszen restaurátorként, tárcaíróként, a Szabad Lyceum tagjaként, különböző tárlatok szervezőjeként is jelentős tevékenységet fejtett ki. Kezdettől fogva kapcsolatban állt a Hollósy Simon által alapított nagybányai művészteleppel is. ,,Aczél Henrik megérdemel egy oldalnyi megemlékezést a lapban' - mondta Beszédes Valéria lázasan.
Minek is tagadjam? Szélvészként rohanok a régi Városháza folyosóin, a múzeumban is alig vetek röpke pillantást a falakra, nem vesszük észre (magyar) kultúránk ékköveit, minduntalan az interaktív kultúrák felé fordulunk, s nem is próbáljuk megfejteni a Nagy Titkot: Vajon miért lett Szabadka Szerbia legszebb városa? Most már - talán-talán, esetleg - ügy, közös ügy a több száz év kulturális örökségének a megőrzése, megmentése. Nem magánügy az sem, hogy milyen szerepet töltött be Aczél Henrik Szabadka város művelődéstörténetében, alakja nem szorulhat a vakablakon túlra. Azzal tisztában vagyok: nem lehet a nemzetit mindig az egyetemes művészetbe integrálni, de legalább mi, szabadkaiak szóljunk elismerően arról a művészről, aki 1876. június 8-án született Nagyváradon s 1946. április 5-én hunyt el Budapesten, s közben - szerencsénkre - Szabadkán állapodott meg, ahol 1903-ban több portrét festett, s ezzel ismert, sőt elismert művésszé vált, akár azt is mondhatjuk: megalapozta hírnevét. Szabadkán maradt: abban a reményben, hogy újabb és újabb megrendeléseket kaphat a város elöljáróitól. Nem számított rosszul: a város magához ölelte a művészt...
Aczél Henrik az első rajzleckéket még gyerekfejjel a Nagyváradon tevékenykedő Szamossy Elek vándorfestőtől kapta. Ez a nagy tehetségű művészember fedezte fel Munkácsy Mihályt, első tanítómestere volt a legnagyobb magyar festőművésznek. Szamossy kezdetben Aczél Henrikben azonban nem a jövő karizmatikus festőművészét látta, másfelé irányította - a műiparosokat képző Iparművészeti Tanodába, amely az 1871-ben létrejött Országos Magyar Mintarajziskola és Rajztanárképző keretében működött. Aczél Henrik Marelli Gusztávnál sokáig fametszetet tanult, a bőrdíszművességben is járatossá vált, de vonzotta a festészet is, s nem akárkiknél tanult, hanem csupa ,,óriás"-nál: Benczúr Gyulánál, Székely Bertalannál és Lotz Károlynál. Münchenben és Olaszországban is járt, tanulmányutakon tökéletesítette tehetségét. Hivatalnoki munkát is végzett a múzeumokban. Végül elhatározta, hogy ,,vidék"-en próbálkozik, Szabadkát választotta.
A művész igen ügyesen ,,el tudta adni magát'. A városatyáktól ezért rengeteg munkát kapott. Festményt készíthetett a régi városházáról, melyet akkor le akartak bontani. Több mint 150 díszoklevelet tervezett és mintázott meg bőrből, Szabadka díszpolgárainak oklevelét, a hozzá való kapcsos tokokkal. Sokat restaurált: templomokban elsősorban, a múzeumokban elheverő vagy őrzött festményeket, képkereteket, még színházi függönyt is festett. Nagyon régen, tevékenységének legelején, 1904-ben körtefába metszette az akkor először megjelenő Bácsország szecessziós címoldali dúcát. (Jegyezzük le gyorsan, hogy az 1995-ben újra megjelenő Bácsország ezt a címoldalt vette át.) Díszes bőrkötéssel látta el a helyi görögkeleti egyház egyik misekönyvét is. Arról is tudunk, hogy kékfestő- és mézeskalácsdúcokat is faragott nagy-nagy leleménnyel.
Bevallottan az alföldi várost az ,,emelkedett művelődési áramlatok' hullámverésébe akarta sodortatni. Tárlatokat szervezett, képző- és iparművészeti tanfolyamokat indított, titkára volt - erről már szóltunk - a Délvidéki Magyar Közművelődési Egyesületnek. Számos portréja magángyűjtők tulajdonában van. A Szabadkai Múzeum három szecessziós vásznát mentette meg az utókornak. A közcélt szolgálta mindig. 1910-ben megalakította a Szabadkai Felső Nőipari és Iparművészeti Főiskolát. Ő volt az első direktora, de amikor az iskolát megfosztották iparművészeti jellegétől, lemondott a közéleti szereplésről, majd elhagyta Szabadkát, bár sokáig még a festészetben és a képzőművészetben találta meg a megnyugvást.
Eléggé méltányolták-e munkásságát, nem tudhatom. Magyar László arról ír, hogy a város nem tartja számon az itt alkotott festményeit, iparművészeti munkásságát sem mérte fel kellőképpen. Szabadka sok jeles szülöttjével hasonlóképpen járt el...