* Hogyan kezdődött el a közös zongorázás?

Noémi: — Szinte adta magát a közös zongorázás, amikor ugyanis elkezdtem játszani a hangszeren, akkor a három és fél évvel fiatalabb húgom ott sertepertélt körülöttem, és szerette volna azt csinálni, amit én. Pici darabokat kezdtünk el játszani egymás és a család örömére, valójában együtt tanultunk meg zongorázni, de jóval később kezdtünk el magasabb szinten is együtt muzsikálni. Az egyetemistaéveinkben tértünk át olyan műsorra, amely valóban konkurens lehet akár európai színvonalon is, nem mellékesen ez az egyetemi tanárunk ötlete volt. Úgy látta, hogy két teljesen különböző karakter, aki ugyanazt gondolja a zenéről, ugyanúgy áll a munkához, és ugyanolyan iskola van a háta mögött, az jó párost alkothat.

A Pips Studio — Miloš Radović felvétele

* A zenén belül hogyan nyilvánul meg az, hogy két külön karakter vagytok?

Enikő: — Már a darabválasztásban is megmutatkozik, hogy ki milyen zenét szeret. Rendkívül eltérő a vérmérsékletünk, ami azért jó, mert amikor együtt játszunk, akkor jó hatással vagyunk egymásra. Noémi hatására aktívabb leszek, amikor a hangszerhez ülök, ő pedig egy kicsit le tud higgadni a jelenlétemben. Én sokkal nyugodtabb és lírikusabb természetű ember vagyok, míg Noémi temperamentumosabb, hirtelenebb, szenvedélyesebb. A darabokat illetően a Noémi által kiválasztott művek bombasztikusak, robbanékonyak, extrovertáltak, én pedig a másik végletet képviselem.

Noémi: — Az a nagyszerű ebben, hogy a zene által megtanultunk mindenfélék lenni, és segítjük egymást a közös zongorázás során.

* Mennyire viselt meg benneteket az, hogy nem tudtatok együtt gyakorolni a járványhelyzet miatt?

Enikő: — Úgy gondolom, hogy ez az év minden előadóművész számítását áthúzta, hiszen színpad nélkül nehezen tudunk létezni. Én Szegeden ragadtam, mivel ott dolgozom, így fel kellett találnunk magunkat, és kihasználni az internet nyújtotta lehetőségeket.

Noémi: — Március 10-én Egerben léptünk fel, és olyan vészjósló volt, hogy folyton csörgött Lukácsházi Győző telefonja — akivel a Négy kézzel feketén-fehéren című, gyerekeknek szóló műsort készítjük —, mert egymást követték a fesztivállemondások. Abban reménykedtünk, hogy rövid ideig tart ez az egész, miközben azért mi is megijedtünk, meghúztuk magunkat ott, ahol voltunk, és az utazás gondolatával nem is foglalkoztunk, így láttuk biztonságosabbnak. Zeneileg meglehetősen komplikált dolgokkal foglalkozunk, ezért sok munkalehetőségünk van külön-külön is, de az a legjobb, ha a kezdetektől együtt tudunk játszani, már a legelső fázisban közösen ismerkedünk meg a darabbal. Minden olyan fórumnál, ahol az együtt zenélést tudjuk gyakorolni, késik a hang, így lehetetlenség közösen tanulni. Addig-addig próbálkoztunk a Zoommal, hogy végül rájöttünk, hogyan tudunk mégis együtt játszani. A trükkös megoldásnak köszönhetően a külön-külön gyakorlás mellett együtt is zongoráztunk napi másfél órát, és milyen jó, hogy így tettünk, hiszen nyáron ebből éltünk meg.

* A sok gyakorlás után pedig jön a színpad, mely előtt jó ideig nem ült közönség. Milyen volt ezzel szembesülni?

Enikő: — Kettőnk közül ez inkább Noémit viselte meg, ha én jó zenét játszom jó partnerrel, akkor nekem oda nem is kell más. Teljesen elégedett tudok lenni a munkával és az eredménnyel, mely megszületik. Noémi nagyon szenved attól, ha nincs fogadó fél.  

Noémi: — Nekem olyan ez a közönségnélküliség, mintha állandó készenlétben állnék mindennel, és nem kapom meg azt, amivel teljes lenne a munkám. Nagyon örültünk, amikor már korlátozott számban, de közönségnek játszhattunk, mert még ha maszkban is ültek az emberek a nézőtéren, mégiscsak megvalósulhatott néhány koncert. A helyzethez képest bátran kijelenthetjük, hogy szerencsések voltunk, mert kaptunk felkéréseket. Az első fellépésünk Újvidéken volt a legrizikósabb időszakban.

Enikő: — Akkor zajlottak a városban a tüntetések, és a szervezők a koncert előtti napon még nem tudták egyértelműen kijelenteni, hogy felléphetünk-e, vagy sem, mert minden a tüntetőktől függött. Végül megtartották a hangversenyt, nyílt téren, ami számunkra is újdonság volt. A következő koncertünk Balatonfüreden volt, a Klassz a pARTon nevű fesztiválon, ahová immár ötödik éve megyünk, hogy szabad téren játsszunk, és az az érdekessége, hogy amikor a mi koncertünk következne, rendszerint akkor érkezik az év legnagyobb vihara is. Ilyenkor kénytelenek vagyunk valahova bevonulni, hogy ne mosson el bennünket az eső, és így volt ez most is, az Anna Grand Hotel dísztermében játszottunk.

* Bécsből pedig egy gyönyörű eredménnyel tértetek haza.

Noémi: — Igen, a Wiener Musikseminar fesztiválprogramjában és mesterkurzusán vettünk részt a nyáron, többféle hangszer szerepelt, és mi nyertük meg a kurzus versenyét, ami ebben az időszakban különösen jólesett nekünk. Teszed a dolgod már évek óta, nem hagyod abba, haladsz előre rendületlenül, de időnként mégiscsak kell hogy kapj valakitől pozitív visszajelzést, hogy jó úton jársz, és érdemes ezzel foglalkoznod. Ugyanilyen jólesett az önbizalmunknak a decemberben megnyert moszkvai online verseny is, ahova a szabadkai városháza dísztermében felvett zenei anyagot küldtük el, melyet első díjjal jutalmaztak.

* A Facebook-oldalatokat végiggörgetve látni lehet, hogy milyen sok országban léptek fel. Ebből mennyi az önmenedzselés eredménye?

Enikő: — Nem tudom, hogy erre Noéminek honnan van ereje, de ha ő nem vinné ezt a részt, akkor fele ennyit sem koncerteznénk. Ezt egyszerűen muszáj csinálnia valakinek, enélkül már nem lehet labdába rúgni.

Noémi: — Ennek valószínűleg az az alapja, hogy már évek óta foglalkozom az Electével, mely egy teljesen más vonalat mozgat meg az emberben, más síkon gondolkodik a zenész, ha szervezéssel is foglalkozik. Annyi ötletem lenne még, meg sokkal nagyobb mértékben tudnám magunkat menedzselni, de egyszerűen nincs mikor. Az a legnagyobb reklám, ha elutazunk valahova, és ha tetszik a játékunk, akkor visszahívnak bennünket. Sok olyan fesztivál van, amelyre rendszeres visszahívást kapunk, mert úgy gondolják, hogy jók vagyunk. Az is fontos, hogy külföldön megismerkedünk más fellépőkkel, szervezőkkel, és ezáltal kapcsolatokra teszünk szert, illetve tagadhatatlan, hogy a Facebooknak is nagy szerepe van a reklámozásban.

* Muszáj megjegyeznem, hogy elképesztően csinosak vagytok a koncerteken.

Enikő: — Hihetetlenül fontos a jó megjelenés egy fellépésen, az viszi a műsor felét. Varrattatjuk a ruhákat, melyek az anyukánk és az én ötleteim alapján készülnek. Ha valami, akkor a ruhaválasztás az, ami nem érdekli Noémit, be kell érnünk annyival, hogy hajlandó egyszer eljönni ruhapróbára, és kész.

* Jelenleg mivel foglalkoztok?

Noémi: — Azért tudunk még mindig színpadon lenni, mert mindig van egy rövid távú célunk. Meghívást kaptunk a Bartók rádió kortárs zenei fesztiváljára, az ArTRIUMra, melyet a tervek szerint áprilisban rendeznek meg, jelenleg erre készülünk. 1950 után íródott műveket tanulunk, többek között Alfred Schnittke és Kim Helweg darabjaival foglalkozunk. Most a legfontosabb, hogy új műsort tanuljunk, fejlődjünk, és lessük, milyen lehetőségeket hoz a jövő.