* Honnan ered a zeneszeretete? Családi hagyományokon alapul a műfajhoz való kötődése, vagy egyedi döntés volt a zenei pálya rögös útjára való lépés?

— Határozottan kijelenthetem, hogy nem családi hagyomány, bár a szüleimnek is jó ritmusérzékük volt. Őket inkább a tánc vonzotta, hallásuk nem igazán volt. Emlékszem, amikor arra kértem édesapámat, hogy énekeljen egy kissé halkabban, ő azt válaszolta erre, hogy akinek nem tetszik, ne hallgassa. Gomboson születtem, és hatéves koromban kaptam egy harmonikát, melyen megpróbáltam elsajátítani a zenélés kezdeti fortélyait. Ezután Szabadkára költöztünk, és befejeztem a zeneiskolát. De itt nem ért véget a tanulás, mert a zene tudományát egy életen át kell gyakorolni. Mindig felkészültnek kell lenni, mert gyorsan észreveszik, ha valaki nem szorgalmas. A szüleim egyébként kezdetben nem örültek a zenei pályafutásomnak, mert egészségügyi szakra akartak beíratni. Amikor megtudták, hogy a zenedébe iratkoztam, kaptam is két pofont. Minden így kezdődött, majd komámmal, Lengyel Gáborral a Szarajevói Zeneakadémiára iratkoztunk, és gyönyörű kilenc és fél esztendőt töltöttünk a bosnyák fővárosban.

Fotó: Szabó Attila/Hét Nap archívum

* Feltételezem, hogy Szarajevó abban az időszakban egy teljesen más világ volt egy vajdasági ember számára…

— Gyönyörű emlékek fűződnek a városhoz, mely a ’70-es években a térség zenei központja volt. Olyan könnyűzenei együttesek bontogatták a szárnyukat akkor, mint az Indexi vagy a Bijelo Dugme. Én négy éven át énekeltem a szarajevói opera kórusában, és párhuzamosan jártam mellette az egyetemre elméleti és karmester szakon. Sok neves művészt, színészt és zenészt megismerhettem ekkor. Kiváló tanáraim voltak, a kórusban is jeles karmesterek oktattak. Európa-bajnokságot is nyertünk, melyet London mellett szerveztek meg. Szerencsésnek érzem magam, mert megadatott, hogy mindazt a tudást, amelyet ebben az időszakban megszereztem, a későbbiekben kamatoztathattam. Nem minden fiatalnak volt ilyesmiben része akkor. Sokan befejezték az egyetemet, és mégsem volt erre lehetőségük.

* Ezután visszatért Szabadkára?

— Igen, 1981-ben visszajöttem, mert a színházban hiányzott egy karmester. Abban az időszakban a Népszínháznak hat-hét zenekara is volt. Kilenc éven át szinte minden hónapban négy előadás volt, szóval csaknem tíz esztendő alatt mintegy négyszáz előadásban vettem részt, amivel egy életre való tapasztalatot szereztem. Emellett még a filharmóniát is vezettem, melynek szintén kilenc évig voltam a karmestere. Mindehhez hatalmas kitartásra és kemény akaratra volt szükség.

* Ha jól tudom, ekkor alapította meg a leánykórust is, mely a kezdetekben nem csak leányokból állt.

— A Pro Musica mellett abban az időszakban, pontosabban 1982-ben nem volt ifjúsági kórus Szabadkán. Ezért úgy döntöttem, hogy megalapítom a vegyes ifjúsági kórust, de mivel csak nagyon kevés fiú jelentkezett, ezáltal vált a későbbiekben leánykórussá. A kórust harminchét évig vezettem. Mindemellett még a Szabadkai Nyugdíjasszövetség férfikórusát is vezényeltem tíz éven át. A kettőt, azaz a leány- és a nyugdíjaskórust összehoztam egymással, ami nagyon jó ötletnek bizonyult. Az idősebbek és a fiatalok remekül kijöttek egymással.

* Hogyan lehetne meghatározni, milyen stílusú, illetve műfajú zenék azok, amelyek az ön pályafutását jellemezték?

— A legfontosabb, hogy a zenét szeretni kell, nemcsak a klasszikus műfajt, hanem a népzenét vagy a könnyűzenét is. Én imádom a pop-rockot is, az operettet is, illetve mindenféle könnyedebb műfajt. Egészen a Beatlestől az ABBA-ig. Mindig törekedtem rá, hogy ne csak egy dologba skatulyázzam be magam, szóval ne kizárólag komolyzenével foglalkozzak. Ezt próbáltam átadni a diákjaimnak is. A Szabadkai Zeneiskola végzőseivel rengeteg hangversenyen vettünk részt. A lényeg azonban mindig — a zenei stílusoktól függetlenül — a gyakorlás és a folyamatos tanulás volt. Sokszor vezényeltem filharmónia-zenekarokat szerte az egykori Jugoszláviában, Magyarországon pedig vonós-kamarazenekarokat. Szkopjétől Eszéken át Budapestig mindenhol koncerteztünk. Szóval számtalan stílusjegyben megmerítkeztem az idők folyamán, részt vettem pop-rock zenekarok alapításában, foglalkoztam népzenével is, fúvós- vagy tamburazenekarokkal is játszottam.

* Az oktatás, illetve a zenei nevelés is fontos része a munkásságának. Sok tehetségnek sikerült átadnia tudását?

— A zeneiskola legjobb diákjainak oktatásában én is részt vettem, a diákok közül példaként említhetem Kurányi Viktóriát. A pop-rock műfaj kapcsán pedig Dušan Svilart, Mirna Radulovićot vagy éppen Igor Terziját. Sok-sok fiatal énekesnek adtam lehetőséget, hiszen alapítója vagyok az évtizedek óta február 14-én, Szerelem és Bor néven megrendezett könnyűzenei fesztiválnak. Ha jól tudom, huszonegy alkalommal tartották meg ezt a rendezvényt, melyen én tizennégyszer vezényeltem. Ezeken az eseményeken mindig kezdő énekesek léptek fel. Itt mutatkozott be például a fentiekben már említett Dušan Svilar is. De olyan tanítványom is volt, aki még a leánykórus első felállásában szerepelt a ’80-as évek legelején, majd a Londoni Zeneakadémiát fejezte be. Mindig nagyon örülök annak, ha bármelyik tanítványomról hallok valamit, vagy látom, hogy sikeres pályára lépett.

* Számos középiskolában is oktatott?

— Igen, a tanítás főként annak köszönhető, hogy már nem bírtam a színházi világ akkori tempóját. Megszülettek a gyermekeim, és egyszerűen nem tudtam minden második éjszakát végigdolgozni, ezért nyugalmasabb utat próbáltam keresni. Így lett belőlem tanár. Zenepedagógusként már több szabadságom volt, de ugyanúgy foglalkozhattam a gyerekek zenei nevelésével. A leánykórust továbbra is vezettem, hetente két-háromszor volt próbánk. Megközelítőleg ötszáz lány énekelt a csaknem négy évtized alatt. Tíz országban jártunk, és mindenfelé elvittük térségünk jó hírét. A Moszkvai Fesztiválon például az első negyven kórus közé kerültünk. Több ezer ember hallgatta végig produkciónkat.

* A díjaknak milyen szerepe van az életében?

— Külföldön már sok díjban részesültem, ezek közül egyet emelnék ki, mégpedig a ’90-es évek legelején a szarvasi nemzetközi táborban kapott elismerésemet. A legtehetségesebb fiatal karmesternek járó díjat. De pusztán a szavak is jólesnek az embernek, egyesek szerint Milan Arsić egykori karmester mellett én adtam Szabadkának zenei téren a legtöbbet. A jelenlegi díj is nagyon megtisztelő számomra, és elismerése annak, hogy nem dolgoztam hiába. Szeretném megköszönni minden zenésztársamnak, szólistának, fiatal énekesnek és nem utolsósorban a leánykórusom minden tagjának az együttműködést.