— Mert az mindig fáj, ha az embert megbántják, ha oktalanul megvádolják vagy megalázzák, de az a legszomorúbb, ha ilyesmit a saját gyermekétől szenved el — mondja Ilonka. — Egy Zentához közeli faluból származom, a középiskola befejezése után a városba kerültem, ott kaptam munkát az egyik bank kirendeltségében. Minden hétvégén hazautaztam, mert a szüleim szerint a családnak legalább vasárnap együtt illik elfogyasztania az ünnepi ebédet. Nem is volt ezzel semmi baj, hiszen ha vasárnap az esti busszal indultam vissza, anyám rendszerint egész heti elemózsiát rakott az elnyűtt utazótáskámba. Akkor kezdődtek a gondok, amikor megismertem az első szerelmemet, és a hétvégi szabadnapokat egymással akartuk tölteni. Ő is falusi volt, az ő szülei is jogot formáltak a vasárnapjaira, így hát elhatároztuk, hogy együtt magyarázzuk meg a szüleinknek, mi mit akarunk. Előbb az én szüleimnek jelentettük be, hogy össze akarunk házasodni, majd két hét múlva az ő szülei is fanyalogva fogadták el a bejelentést. De néhány hónap múlva megvolt a lakodalom, lakást béreltünk a városban, és egy év múlva megszületett a lányunk.

Mindketten elég jól kerestünk, szeretetben, megértésben éltünk, a középpontban pedig mindig a lányunk állt — talán ezért lett egy kicsit önző, elkényeztetett. Az én szüleim sajnos nagyon hamar meghaltak, alig néhány hónap különbséggel. Nem terveztünk több gyereket, mert akkor már elég zűrös volt itt a helyzet, noha azt még senki sem sejtette, hogy az ország szét fog hullani. Ennek a véres szétválásnak a tartalékos férjem volt az egyik első áldozata. Itt maradtam az alig hatéves lányommal. Az időközben megözvegyült anyósomhoz költöztem, aki nem tudta kiheverni a fia halálát, és alig egy év múlva ő is meghalt. Rettentően nehéz évek következtek: munkanélküliség, kilátástalanság, arról nem is szólva, hogy nemcsak anyagi, de erkölcsi támogatóm sem volt. Abban az időben sokszor jobban hiányzott egy váll, melyen ki tudtam volna sírni magam, mint a pénz, melyből sosem volt elég. Nagyon sok gondom volt a kislánnyal is, aki megszokta, hogy mindig minden kívánságát teljesítettük, és nem értette, miért nem kaphat meg mindent, amit szeretne. Éreztem, hogy egyedül nem jutok egyről a kettőre, valakihez tartoznom kell. Így mentem másodszor is férjhez. Amikor a párom először jött el hozzánk, az időközben már negyedikes lányom sípcsonton rúgta őt. De végül megesküdtünk, majd összeköltöztünk.

Az életünk így sem lett zökkenőmentes, de nem voltam már egyedül, legalább vigasztalhattuk egymást, ha sűrűsödtek a gondok. Mindketten dolgoztunk, ha volt munka, nem dúskáltunk a javakban, de nem is éheztünk. A lányom középiskolába indult, amikor megszültem a fiamat. Három hónapos volt, amikor közölték velünk, hogy fejlődési rendellenessége van. Minden figyelem rá irányult, ezért a lányom egészen biztosan úgy érezte, hogy ő már nem fontos nekem. Sokat beszélgettünk erről, elég idős volt ahhoz, hogy megértse a helyzetet, de mégsem akarta elfogadni az öccsét. Az pedig, hogy a kisfiú külsőre is más volt, mint a többi gyerek, csak súlyosbító körülménynek számított. Nagyon sokat szenvedtem, megszámlálhatatlan éjszakát virrasztottam át lelkiismeret-furdalástól gyötrődve, állandóan azt kérdezve magamtól, hol hibáztam. De az élet ment tovább, a lányom érettségizett, dolgozni kezdett, majd férjhez ment. A párom volt az, aki mindenáron lakodalmat akart neki, mondván: ne érezze, hogy szegények vagyunk. Sosem felejtem el, amikor a vőlegény néhány vendégével hozzánk érkezett. Én a fiammal indultam eléjük, de a lányom azt mondta: anya, ne csúfoskodj vele a nép előtt, maradjatok bent. A fiam, aki imádta a nővérét, mindenáron vele akart tartani, alig tudtam visszafogni — nem mentünk ki köszönteni a násznépet. Én csak annyit mondtam sírva a lányomnak: neked is adhat az isten ilyen gyereket, akkor majd jusson eszedbe a mai nap! Tudom, hihetetlenül hangzik, de a lányom mindkét kislánya mongoloid. Nem vagyok jártas az orvostudományban, lehet, hogy ennek a betegségnek genetikai előzménye van — és akkor én is okozója lehetek —, vagy az átok hatott visszafelé, mert ilyesmiről már sokszor hallottam. Bármi is az igazság, a tanulság csak egy lehet: sose mondjunk rosszat olyanokra, akik valamiben eltérnek a megszokottól, a szerintünk normálistól.

A nyitókép illusztráció: Andreas Bohnenstengel/creativecommons.org