* Hosszú-hosszú évtizedeken keresztül dolgozott óvodapedagógusként. Miért döntött amellett, hogy ezt a pályát választja?

— Gyermekkoromban Zomborban éltem, és ott jártam óvodába is. 1943-ban egy karácsonyi műsorral készültünk a zombori színházban. Maga az épület és a műsor meghitt, varázslatos hangulata olyan mély benyomást tett rám, hogy kisóvodásként úgy döntöttem, ha felnövök, én is óvónő leszek, és ugyanilyen gyönyörű karácsonyi programokat fogok szervezni, ugyanúgy kis angyalkáknak öltöztetem majd a gyerekeket, mint bennünket Zomborban. Igaz, minderre harminchárom évet kellett várnom, mert egykor a szocialista rendszerben Télapó volt, és újév, valódi karácsonyi ünnepséget pedig csak a rendszerváltás után lehetett tartani. 1943 után a következő karácsony sajnos már tragikus volt számomra, mert az én édesapám is áldozatul esett abban a világháború nevű szörnyűségben. Nehéz évek következtek, de csodálatos édesanyám és a nagyszüleim mindenben segítettek, kenyeret adtak a kezembe, és taníttattak, ami abban az időben nagy szó volt. Kishegyesen jártam általános iskolába, ahol hatodikos koromban hasonló meghatározó pillanatot éltem át, mint egykor kisóvodásként Zomborban. Molnár Erzsébet tanárnő egy ködös, szürke téli napon, a kandalló pislákoló lángja mellett felolvasta József Attilától a Holt vidék című verset. Ekkor szerettem bele örökre a költészetbe.

Szalai Attila felvétele

* Szóval óvodásként döntötte el, a meghatározó emlék hatására, hogy óvónő lesz, és iskolásként, hogy versekkel, illetve irodalommal szeretne foglalkozni?

— Igen, pontosan így volt. Az óvónőképzőt 1954-ben kezdtem el és 1959-ben fejeztem be. Majd Újvidéken az akadémiát is elvégeztem. Abban az időszakban nagyon törődtek a leendő pedagógusokkal és óvónőkkel. Mindezért ma is hálás vagyok. Szombaton is jártunk iskolába, mégsem esett nehezünkre, mert nagyon jó oktatásban részesültünk. Nemcsak képeztek bennünket, hanem valóban neveltek, és mi tele voltunk lelkesedéssel. Ezért én mindig hivatásomnak tekintettem az óvónői pályát, és nagyon szerettem dolgozni. Mert az óvodások nagyon őszinték, lelkesek és végtelenül hálásak. A kolléganőkkel gyönyörű előadásokat szerveztünk minden évben a színházban vagy az iskola előcsarnokában. Meseszép műsorok voltak. Ekkor tanultam meg örökre, hogy az élőszó a legszebb, és csak az tudja lebilincselni a gyerekeket. Természetesen kisgyerekkorban még nem beszélhettünk versoktatásról vagy versmondásról, mindaz akkor még a játék része volt. A ritmus, a rím, az állandóan visszacsengő verssorok a gyermekek számára élményt nyújtottak, és az élménytől eljutni az irodalomig már nem volt túl nehéz feladat.

* Később az óvoda falain kívülre is eljutottak a műsoraikkal. Hogyan kezdődött kapcsolata a versmondással, hogyan lett felkészítő tanár?

— Mindez azután történt, amikor nyugdíjba vonultam. Édesanyám sajnos elhunyt, a háborús időszakban pedig a gyermekeim is elmentek. Egyedül maradtam, és valamit kezdenem kellett magammal. Mivel harmincöt évig tanítottam, nagyon jól ismertem a generációkat. Jól tudtam, hogy melyek voltak a legjobbak. Volt egy kimagaslóan értékes generációm az óvodában, mely ebben az időszakban már harmadik osztályos volt. Megkérdeztem a diákokat, szeretnének-e szerepelni. Nagy lelkesedéssel vágtak neki a színjátszásnak. Így kezdődtek a különféle műsorok. Ekkor ismerkedtem meg Krekity Olgával, akivel később hosszú évtizedeken keresztül működtünk együtt. 1994-ben alakult meg a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesülete, melyet Olga alapított, és ő mondta, hogy annyi tehetséges gyerek van Bácsfeketehegyen, érdemes lenne velük foglalkozni. Csatlakoztam a Bácsfeketehegyi Magyar Művelődési Egyesülethez, és ennek keretében kezdtük meg a gyermekszínjátszást és -versmondást. A házamban van egy padlásszoba, mely egykor a gyermekeim szobája volt, ott alakítottam ki a versműhelyt. Az iskolások imádtak odajárni.

* Ezután számos rendezvény szervezésében tevékenyen részt vett: Dudás Kálmán vers- és prózamondó találkozó, Szép Szó versmondó műhelyek, verstáborok, Záporka vetélkedő.

— Mint már említettem, először a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületéhez csatlakoztam, majd megalapítottam a Podolszki Versmondó Kört. Ezek mellett mindig részt vettem a Dudás Kálmán-találkozón vagy a Szép Szó versmondó műhelyek szervezésében, és ötletgazdája, illetve értelmi szerzője voltam a Záporka vetélkedőnek, mely a sérült gyermekek számára egy bemutatkozási lehetőség. Ott mondta nekem az egyik kis fellépő, hogy óvó néni, én a szereplés után nem királynak, hanem sirálynak érzem magam. Ezt később jelmondatként is használtuk.

* Sok-sok tanítványa pallérozódott önnél. Ma is aktívak?

— Igen, ez a fentiekben említett első generáció azóta is az aranycsapat maradt. Ma is ezek a fiatalok dolgoznak a versmondók egyesületében. Fekete Ági, aki jelenleg Budapesten tanár, manapság is visszajár zsűrizni, vagy Pál Ágnes, aki beszédtanár, illetve logopédus lett, és jelenleg Németországban él. Farkas Hajnalka, Kormos Irén, Simonyi Lili, Lódi Andrea vagy nem utolsósorban Hajvert Ákos mind-mind ma is aktívan részt vesznek a programszervezésben. Az elmúlt több mint harminc évben számtalan tábort és versmondó műhelyt szerveztünk, azóta jó néhány generáció felnőtt. A vers megváltoztatta ezeket a gyerekeket, és teljesen más lelkületű felnőttekké váltak.

* A legnagyobb öröm valószínűleg azt látni, hogy a fiatalabb generáció is továbbviszi és továbbadja azt, amit elsajátított.

— Mindezt, azt hiszem, semmi sem bizonyítja jobban, mint az a levelekkel és versekkel teli dobozka, amelyet Hajvert Ákostól kaptam a nyolcvanadik születésnapomra. Ebben a dobozkában volt egy kis levél, mely a következő sorokat tartalmazta: „Drága óvó néni! Te belegondoltál, milyen nagy tettet hajtottál végre anno azzal a színjátszó csoporttal és versmondó szakkörrel? Olyan iránytűt adtál a kezünkbe, amely sohasem enged minket teljesen elveszni. Örök kapaszkodó ez, és útjelző. Mihez? Mindenhez. A felnőtté váláshoz, a szerelemhez, a fájdalomhoz, az elmúlásához, az akaráshoz, az úton levéshez, az otthonra találáshoz és az igazi megnyugváshoz… De te ezt úgy is mind tudod. Kevés a néhány szó, hogy köszönetemet kifejezzem mindezért a gazdagodásért, mert számomra a vers olyan, akár egy tükör, ha rápillantok magamat látom, ha mélyen belenézek, a lelkem tükröződik vissza, minden félelmével, boldogságával, zűrzavarával és békéjével együtt” — írta mindezt Bori-Fekete Ágnes.

* Milyen helyet foglal el az ön életében a költészet?

— A vers számomra maga a gyönyörűség, melyhez bármilyen hangulatomban fordulhatok, és erőt meríthetek belőle. Életem folyamán a versek mindig kapaszkodók voltak. És ezt az érzést sikerült átadnom számtalan fiatalnak. Azt, hogy a versmondásnak mindig meglegyen a varázsa. Mert ahogyan Kosztolányi Dezső is mondta: „A vers néma. Adj neki hangot. A vers a könyvben halott. Keltsd életre. Mi a szavalás? A vers föltámasztása papírsírjából.”