— Őszintén szólva nem tudom, hogy honnan ered a versek iránti kötődés, szerintem benne van a véremben. Édesanyám magyartanár, de nem miatta kezdtem el versmondással foglalkozni. Mindig is szerettem a középpontban lenni, és már oviskoromban szívesen szavaltam a verseket. Arra emlékszem, hogy egyszer meghívást kaptunk egy előadásra, mely a nagyapámmal, Vajda Gábor irodalmárral volt kapcsolatos, és ott olyan nagy hatással volt rám egy bácsfeketehegyi versmondó lány, hogy én is kedvet kaptam a versek előadásához. Barta Júlia nyugalmazott óvodapedagógussal kezdtem el dolgozni, az ő szárnyai alatt váltam versmondóvá. Az elején az általa választott verseket tanultam meg, ma már inkább én választok, de arra is van példa, hogy az óvó néni ajánl verset, mert már annyira megismert, tudja, mi áll hozzám közel — meséli Noa, aki az idén immár kilencedik éve tagja a bácsfeketehegyi Podolszki Versmondó Körnek.

Barna Szabolcs felvétele

A szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium harmadikos tanulója elmondása szerint nem lámpalázas típus, de persze nagyobb rendezvényeken benne is van egy kis izgalom a fellépés előtt.

— Eddig szerencsére nem sűrűn hibáztam, de könnyen elengedem a kudarcélményt, a sikernek pedig tudok örülni. Érzi az ember, amikor lejön a színpadról, hogy sikerült-e hitelesen átadni a verset, vagy sem, illetve nagy segítség a Szép Szó táboros társaság is, mert megdicsérjük egymást, ha valaki jól szerepelt. A versnek üzenete van, és fontos, hogy olyan témát válasszunk, amelyben megtaláljuk önmagunkat. Tudom, hogy mostanában nagyon népszerűek Terék Anna versei, és én is nagyon szeretem őket. A nyáron elővettem A szív mögött című versét, mely a szerelmi csalódásról szól, és teljes mértékben tudtam vele azonosulni. Az óvó nénivel rögtön láttuk, hogy ez a vers az enyém, és sikerült is jól előadnom november végén a Dudás Kálmán Nemzeti Vers- és Prózamondó Találkozón. Azt tapasztalom magammal kapcsolatban, hogy formálódom, változom, és ezt a verset például most már nem tudom úgy előadni, mert jelenleg nem abban a korszakban vagyok. A nagy klasszikusok közül nagyon szeretem Radnóti Miklóst és József Attilát. Radnóti Előhang egy monodrámához című költeményét érzem az életem versének. Közel állnak hozzám a szomorú hangvételű, halálról szóló szövegek.

Nemrég három helyszínen is előadta a Végeláthatatlan víz című önálló műsorát, melyben a nagyapjára emlékezik, a versekkel hozzá szól.

— Több generáció felnőtt már Barta Júlia szárnyai alatt, és mindenki készített nála egy önálló előadást. Még kislány voltam, amikor elveszítettem a nagyapámat, de mivel sok általam előadott vers hozzá kötődik, úgy döntöttem, hogy neki szentelem a Beszélgetések nagyapámmal alcímet viselő összeállítást — mondta el Noa, aki a sok verseny és fellépés közül arra a legbüszkébb, hogy nyolcadikos korában ő nyerte el a Dudás Kálmán-plakettet.

— Móricz Zsigmond Árvácskájának a legvégét mondtam el, mely egyébként is, de egy nyolcadikos számára különösen nehéz szöveg. Éretlen voltam hozzá, de nagyon hosszú tapsot kaptam érte, a zsűritagok pityeregtek, de még akkor sem számítottam ilyen szép eredményre. Abban az évben volt először Dudás Kálmán-plakett az általános iskolások számára. Ha belegondolok, ez is olyan szép, hogy most már ismernek bennünket a zsűritagok, mi is tudjuk, ki a szigorúbb, milyen elvárásaik vannak. Kevesen tartanak ki hosszú távon a versmondás mellett, de színészként vagy a médiában ápolják az anyanyelvet. Szeretek a versmondó közösség része lenni, a jövőre nézve pedig a műsorvezetés vonz leginkább. El tudom képzelni magam az egyik magyarországi televíziós csatorna képernyőjén, de addig még sok verstanulás és verseny áll előttem.

Noa elmondta még, hogy időnként verset is ír, az idén a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjére is küldött néhány saját szöveget. Az első versét mutatjuk meg ezúttal az olvasóknak:

a tenger

kopasz tatinak

tűr még a tenger,

ahogyan te mondtad. szeretném hallani

szádból e szavakat.

nem a papírról, amit

meghagytál az utókornak azért,

hogy később tudjanak rólad.

sokat tettél, hogy a tenger kékje el ne tűnjön,

de ki fog tenni azért, hogy sarjaink számára is,

évszázadok múlva is tündököljön?

nehéz a szó, s a légzés lassul.

nem tudom, mivel társul e fájdalom,

hogy a kezed már tizennégy éve nem foghatom.

de bízok benne, hogy e metaforát

csak figyelmeztetésképp vetetted lapodra.

tennünk kell azért, hogy ne vessen vissza

a tenger minket mérges tekintetével

a habokból a kőpartra.

merre haladunk, milyen úton,

nem tudhatjuk.

fejünk felemelve turakodunk

előre, csak előre.

saját érdekeinket nézve

nem gondolunk a jövőre.

segíts, hogy hiányod tanítson meg minket

minden emberi dologra,

ami benned megvolt.

sajnálom, hogy elmentél.

annyi mindent szeretnék még tudni a világról.

és rólad.

mit, hogyan, miért, és legfőképpen,

mi vezetett el téged oda,

amikor a csúcson voltál.

megmutattad, hogy a mély tengerből is fel lehet

törni.

csodállak. a mai napig.

szavaid iszom.

tudásod irigylem.

azt a mértékességet, amit mindig

magaddal hordoztál.

és nem szégyellted, aki vagy.

ami vagy.

nem sodródtál az árral.

hiányzol,

és a kín mindennap leválaszt egy

picike darabot a szívemből.

ugyanakkor vissza is tesz.

a tengered visszamossa.

hátrahagyott verseiddel,

gondolataiddal,

bölcsességeddel,

és a világ iránti szereteteddel.