Ráadásul ha figyelembe vesszük, hogy teljesen ingyen utaztunk az ölünkbe pottyanó százasnak köszönhetően, azt kell mondjuk, ejha, ez aztán a jólét! S egy százasba valóban minden belefér: komp, belépők, benzin (vagy gáz), szállásköltség, étel-ital dögivel. És még országunk turizmusát is támogattuk eme ínséges időkben. Az utazások egyik legjobb része az őket megelőző tervezés: melyik úton megyünk, mit nézünk meg, ki mit hoz, ki mit ne hozzon. Ezt is kiterveztük, pontról pontra. Aztán, ahogy mindig, néhány pontot most is kihúztunk — tapasztalatból. Meg mert úgyis visszamegyünk még. Egy vízesés, Lepenski Vir, néhány kanyon, a dunai hajózás és a Viminacium a római romokkal most kimaradt. Viszont még így is rengeteg tömény élményben volt részünk, nem is gondoltuk volna az út elején, Szabadkán a zuhogó esőben, hogy mi minden vár ránk. Aztán kisütött a nap.

Imádok Bánátban autókázni. Szeretem nézni a házakat, szeretek elszomorodni a szép, de lerobbant épületeken, nézni a tájat, látni kisrókát, őzeket, madarakat. Az első megállónk Versec volt. Egy rövid kávészünet, vagy egy rövidkávé-szünet, aztán irány a domb. Bocsánat, a hegy. Ezen most biztosan megsértődött, hiszen ő a Kárpátok utolsó, legdélebbi kis nyúlványa, tetejében a verseci várral, korábbi nevén Érsomlyó várával, melyről azt regélik, hogy a török betörések elleni dél-magyarországi várrendszer részeként emelték még Zsigmond király idejében, a XIV. században. Itt még nem sejtettük, hogy Zsigmonddal két nap múlva személyesen is találkozunk majd. A várat többen birtokolták: Perényi Miklós szörényi bán, aztán szerb despoták, majd jött Hunyadi János 1444-ben. Mászunk felfelé, érezzük a sok otthon töltött órát, kevés volt a mozgás az elmúlt időszakban, feszülnek a vádlik, elcsendesedik a csapat. Fent a várnál olyan erős szél fúj, hogy meg kell kapaszkodnunk egymásba, különben szerintem egészen a homokpusztáig repített volna bennünket. Várnak még várak, de előbb még átautókázunk a Dunán a jobb időket is megélt kompon. A hajóskapitány pocakjára nézve tudjuk, nincs min idegeskednünk. Nem ma kezdte a kompok irányítását. A kocsink alá a komp kutyája heveredik, mi pedig tátott szájjal nézzük, milyen óriási a Duna ezen a szakaszon. Olyan, mint a tenger. Csónakkikötő mellett haladunk, az egyik házikó görögös kék-fehérre van festve, ez segíti a tengerre képzelődésünket.

De a folyó... az valami gyönyörűségesen nagy és fenséges. Eszembe jut Ada Kaleh. A dunai sziget, melyet a Đerdap megépítése miatt elsüllyesztettek. Lakosait kiköltöztették, magát a szigetet pedig szó szerint elmosták a Föld felszínéről. Valamiért már akkor nagyon magával ragadott ennek a kis szigetnek a története, amikor olvastam róla. Több nemzetiség élt itt együtt: török, német, román, magyar, s ahogyan egy ott született néni meséli az Index kisfilmjében, a harmónia, a béke és a szeretet szigete volt, ahol varázslat érte az embert, amint kilépett a csónakból. És bár tudom, hogy a sziget sokkal délebbre volt, Orsova városához közel, a Duna láttán mégis ez jut eszembe.

Ráma várát is nemrég újították fel, ottlétünkkor senki sem volt jelen rajtunk kívül, így hát bevettük, csak a miénk volt. Bástyáról bástyára másztunk, néztük a vizet, fejtegettük a vár közepén levő furcsa, kör alakú épületet. Aztán elolvastuk: szakrális célokra épült, ajtaja nincsen. A vár alaprajza szabálytalan ötszög, észak—dél tájolású, s egy sziklakiszögelésen található. Délkeleti sarkától körülbelül 50 méterre találhatóak az egykori karavánszeráj épületének romjai. Utánanézek, mit írnak még róla: „A várról történeti adatok ez idáig nem kerültek elő, sőt a vonatkozó szerb irodalom is szegényes, melyből az derül ki, hogy kb. a 15. szd. végén, vagy a 16. szd. legelején épült fel már a tüzérségi eszközök korabeli fejlettségének megfelelően, a Krassó vármegyei Haram várának ellenerődjeként. Talán több tudható meg róla a 18. századi osztrák-török háborúk idei osztrák vonatkozású anyagokból” — írja Szatanek József. Ez nem valami sok.

A várból a szállásunkra autókáztunk, mely már nem volt messze, Kisiljevo falucska nyaralótelepén várt bennünket a ház tulaja. Kisiljevóról is elolvastuk, amit tudni illik, és nem mindennapi hely ez. Itt élt ugyanis a világ első vámpírja. Jól olvasták, a VILÁG első vámpírja. Mi hiszünk a legendának: a fokhagymát kikészítettük éjszakára. Megfigyelhető még az is, hogy a helyi férfiak az egyik bolt előtt, míg a nők két sarokkal arrébb, a másik bolt előtt ülnek le traccsolni, illetve meginni egy kupicával vagy korsócskával.

A második nap a természeti kincseké. Rajko barlangja. Kétórányi utazás után érkeztünk meg. Egy nagyon kedves néni vezetett bennünket végig az egyórás barlangtúrán, és nem csak a barlang történetét mondta el, kérésünkre a vlachokról, azok nyelvéről és mágikus történeteikről is mesélt. A barlangot a Rajko nevű folyó alakította ki, a levegő nedvességtartalma mindig 100 százalékos. Ez Szerbia leghosszabb barlangja, 2300 méteres, melyből 1400 méter látogatható. Több mint 100 méter mélyre ereszkedtünk le a föld alá. Hát, most már biztos, bányász nem leszek. Szépen megvilágított képződmények mellett sétáltunk, kikerülve egy aprócska, alvó denevért és egy nála vagy ötször nagyobb varangyot. Csak a barlangból kilépve éreztük meg, milyen hideg is volt bent.

Folytattuk kalandunkat. Az egyik útjelző táblán vettük észre a Valja Prerast feliratot. Az okostelefon és a Google a barátunk, rákerestünk, hiszen ez nem szerepelt a tervek között. Mint kiderült, ez a bizonyos prerast egy óriási kőképződmény, a víz moshatta így ki, olyan, mint egy nagy kőhíd. Megnézzük? Ez csak természetes. Félórányi gyaloglás az erdőben, s elénk tárul a látvány. A lefényképezhetetlen látvány. Melyet élőben kell megtapasztalni, azaz megérezni, milyen aprócskák is vagyunk ehhez a sziklához képest. Feljebb és feljebb kapaszkodunk a víztől sikamlós sziklákon, legközelebb felkészültebbek leszünk, beszerezzük a megfelelő túracipőket, botokat, így egy picit balesetveszélyes mászni — jegyezzük meg. Körülöttünk minden zöld, csend van, és mégis hangos az erdő. Csobogás és csicsergés, suhogás és huhogás.

Visszafelé megpihentünk Mišo kapitánynál, a hegyen kialakított etnofaluban (Kapetan Mišin breg), ahol étterem, török kávé, egy bormúzeum, kilátó, kiadó szobák és egy állandóan működő kinti kiállítótér is üzemel, fából készült szobrokkal. Az egyik falon Tito arcképe, alatta a felirat: Bilo jednom jedno doba. Csak ennyi. A bejáratnál is van felirat: Légy szíves, légy mezítláb. Ezt csak a kapitány veszi komolyan, a vendégek szerint, úgy látszik, hideg van még a mezítlábazáshoz, viszont vele összefutunk, napbarnított arcán elégedett mosollyal sétálgat óriási udvarában, lábujjaival egy virágot piszkálgat, aztán odacammog üdvözölni bennünket, s elmeséli, hogy ő egy örök optimista (ez látszik is rajta), most hetvenéves, és szeretettel vár bennünket a százhuszadik születésnapjára. Az még ötven év. Megígérjük, hogy ott leszünk. Akkor leszek én pontosan… ööö… végül is én is optimista vagyok, szóval fiatal csajszi leszek még, majd eltáncolunk egy kólót a kapitánnyal.

Bolt, húsvásárlás, hiszen a rácsok már reggel azt zokogták: dobj ránk valamit, kérlek, dobj ránk néhány csevapot! S egy rács hívószavának nehéz ellenállni. A közös húsvásárlásnak van egy csodálatos jellemzője: vagy túl sokat veszünk, vagy túl keveset. Hát mi a túlzások emberei vagyunk, így éjszakába nyúlóan sütkéreztünk a holdfényben, a húsok pedig ugyanezt tették a parázson.

Az utolsó napra már csak egy programpont maradt, Galambóc vára, melyet néhány éve újítottak fel, ez a környék fő látványossága, ami érezhető is, hömpölyög a tömeg, a maszk is kötelező. A tervünk, mely szerint a fekete túrára fizetünk be, igen gyorsan kútba esett, hiszen a jegypénztárnál felvilágosítottak bennünket, hogy kis ruhácskában és gumitalpú, csúszós cipőben csak saját felelősségre lehet hegyet mászni. A fekete túra ugyanis ilyen. Mászós. Maradtunk hát a zöldnél, a földön. A vár így is látványos. Lehetett íjászkodni, találkoztunk sólyommal, s a vár különböző pontjain jelmezbe öltözött férfiak és nők vezettek bennünket körbe. Megnéztük a kiállítást, tanultunk kardokról és páncélokról, majd végül maga Luxemburgi Zsigmond tartotta meg előadását a vár történetéről. Röviden: Itt egykor a Columbaria nevű római erőd állott. 1334-ben Károly Róbert hódította meg, majd Lázár szerb fejedelem ostromolta, aztán jöttek a törökök. Elfoglalták, Perényi Péter visszafoglalta, 1427-ben Zsigmond király szerződéssel szerezte meg, de az erőd szerb kapitánya átadta a töröknek 12 000 aranyért. 1428-ban Zsigmond ostrom alá vette, de a szultán serege felszabadította, ő maga is alig menekült meg. 1458-ban Mátyás serege ostromolta, 1481-ben Kinizsi Pál foglalta el, de nemsokára megint bevették a törökök. Nándorfehérvár elestéig az övék volt.

Hogy ajánlom-e ezt az utazást? Tiszta szívvel és mindenkinek. Még csak útlevélre sincs szükség.

Még több kép!▼