* Nemrégiben Pro Cultura Hungarica díjban részesült. Hogyan fogadta az elismerést?

— Nagyon jólesett, meghatódtam. Alázattal fogadtam, és mivel nem gondoltam, hogy megkapom, kellemes meglepetés volt. A Békés Megyei Népművészeti Egyesület ajánlott a díjra, ahol tag is vagyok, és sok éven át jártam oda tanítani.

* Hogyan vált a hímzés az élete részévé?

— Az én kedves férjem, aki most már nincs az élők sorában, elvezetett engem a MIRK kiállításra. Ott megláttam egy vagdalásos hímzést, nem igazi népi, inkább polgárifélét. Nagyon megtetszett, és kértem, mutassa meg nekem valaki, miként kell készíteni. A kisradanováci csoportvezető, Vince Amália rögtön megmutatta, összebarátkoztunk. Elmesélte, járt a szabadkai Vajdasági Magyar Folklórközpont tanfolyamára. ’99-ben, a bombázás előtt kezdtem, és be is fejeztem a folklórközpontban egy kétéves hímző tanfolyamot. Utána magam tanultam, lassan belecsöppentem ebbe a világba, és nagyon megkedveltem, mert gyönyörű foglalkozás. Magyarországra jártam a Hagyományok Háza által szervezett továbbképzési táborokba, Békéscsabán is részt vettem hímzőtáborban, ott a vert csipke készítését sajátítottam el, aztán tanítottam is ott. Tokaj-Hegyalja táján tanultam az úri hímzést Schneider Imréné Évánál, aki nagy népművészeti mestere volt ennek a foglalkozásnak. Mintegy tíz évig tanultam, aztán amikor Éva néni elment erről a világról, engem hívtak tanítani. Két éve már, hogy nem megyek, úgy érzem, most már idős vagyok, és a 600 km-t már nem bírom megtenni. Tizenöt évet dolgoztam Temerinben is, de az a csoport sajnos szétesett. Tanítottam Horgoson, Szabadkán, Újvidéken, Törökbecsén, Budiszaván, Bajsán, Tóthfaluban, az idén egy kicsit túlzásba is vittem a táborokat. Itt nálunk Újvidéken, a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központban van egy kis, lelkes csoportom, tízen vagyunk, és kizárólag a magyar népi hímzést csináljuk. Az alapoktól kezdtem tanítani, egy héten kétszer tartunk foglalkozást, és bizony mondhatom, nagyon sikeresek, szépen dolgoznak. A legtöbbet Magyarországon tanultam, Vajdaságban rajtam kívül más nem nagyon foglalkozik magyar népi hímzéssel.

* Milyen helyeken jártak eddig a munkái?

— A díjakból borzasztó sok van, már jómagam sem tudom, mi mindent kaptunk. Én is, és a csoportommal is sokszor pályáztam a Békés megyei Kárpát-medencei Népi Textilfesztiválra, melyet kétévente szerveznek meg, és mindig első vagy kiemelt első díjat kaptunk. Az utolsóra nagyon büszke vagyok, a Petőfi csoportjával pályáztunk, szakrális téma volt, oltárterítőt készítettünk, és a csoportom kiemelt első díjat érdemelt ki. Csodálatos lett, arannyal és selyemmel varrtuk. Pályáztunk a mezőkövesdi Kisjankó Bori Országos Hímzőpályázatra, ott is nyertünk egy első díjat. Magyarországon ötévente szokott lenni Élő Népművészet kiállítás, ott a legmagasabb díj, melyet kézművesnek odaítélnek, a Gránátalma díj, én kiérdemeltem külön az úri hímzéssel, illetve a temeriniekkel is. A folkTREND díjat azok hozhatják el, akik bármilyen részét a népi kézművességnek mai tárgyakon alkalmazzák. A temeriniekkel táskákat csináltunk, kalotaszegi vagdalással díszítettük, és kézzel állítottuk össze az egészet, akkor lett először miénk a folkTREND díj. Amikor a textilfesztiválra ünnepi tárgyakat kellett beadni, akkor egy dunántúli selyemvagdalásos fehérhímzést készítettünk ketten, melyet én terveztem, kiemelt első helyen végeztünk. A vagdalásnál olyan alapanyagot kell választani, amelynek lehet számolni a szálait, ritmikusan kivágunk és benne hagyunk bizonyos szálakat, és amikor kihúzzuk, kapunk egy négyszögletes hálót, melyet betöltünk. Eléggé összetett, vigyázni kell, hogy ne vágjuk el azt a szálat, amelyiket nem kell. Egy alkalommal feldolgoztam a ruszin hímzést, és akkor is kiemelt első díjasok lettünk. Azt a munkát nagyon finom, vékony alapanyagra készítettük, én függönyt csináltam, a szélén vagdalással díszítve.

* Mennyire érdekli ez a tevékenység a fiatalokat?

— Nálunk sajnos nem igazán, de amikor Magyarországra jártam tanítani, akkor a csoportnak a 80%-a volt fiatal. Nálunk nem tudom, miért nincs érdeklődés. Ha magyarok akarunk maradni, akkor nagyon fontos lenne, hogy ezt ápoljuk, mert olyan gyönyörű minden tájegység hímzéskultúrája. Nagyon szeretném átadni, csak sajnos nálunk, Vajdaságban sok az olyan egyesület, ahol mindent is csinálnak, de legkevésbé a magyar hímzéseket.

* Mit kell tudni a hímzésről?

— Nem csak művészet, hiszen ezeket a technikákat a hétköznapi életben is lehet alkalmazni. Én inkább lakástextíliákat készítek, viseletet nem nagyon. Az öltéstechnika nagyon gazdag, minden tájegységnek megvan a sajátossága, alapanyagban is, fonalban is. Terítőre, párnára — ezek a kis modern díszpárnák minden lakásba megfelelnek — függönyökre, viseletre is lehet alkalmazni. A kalocsai meg a matyó hímzés a világörökség része, most már az úri hímzés is. Van például Magyarországon egy divattervező, aki ezt fel tudja használni, a magyar hímzésekkel gyönyörű ruhákat készít.

* Annak van-e jelentősége, illetve jelentése, hogy milyen mintát, színt alkalmazunk?

— Nem mindegy, mit használunk. A piros leginkább a fiatalokra vonatkozik, egy idős személynek a hagyomány szerint nem illik pirosat viselnie. Ezért vannak számukra a kicsit visszafogottabb színek, a kalocsai, sárközi, kalotaszegi hagyományban például a sötétkék vagy más sötétebb színek. Az úri hímzésnek gazdag a mintakincse, ilyen a gránátalma, tulipán, liliom, akantusz. A virág elhelyezkedésére oda kell figyelni, ne lógassuk lefelé, mert az halált jelent. Amikor még a halottakat a házban ravatalozták fel, akkor a ravatalozókon voltak stilizált kakasok, melyek irányba álltak, és az azt jelentette, hogy az a személy elment erről a világról. Mindegyik falu máshogy varrt, igyekeztek minél díszesebben és színesebben megcsinálni.

* Önnek melyik a kedvence?

— Mindegyiket szeretem, nem tudok választani, de az úri hímzés a szívem csücske, Éva néni nagyon megszerettette velem. A gránátalma a kedvenc motívumom, nagyon sok formája van. Nagyon szeretem az összetett hímzést, mely nagy kihívás. Nagyon sok könyvem van, meg hát a továbbképzésen jártunk a múzeumban, ott gyűjtöttem mintákat. Most éppen az utolsó munkámra vagyok a legbüszkébb, az oltárterítőre. Ahogy múlnak az évek, nekem is bővül a tudásom, meg talán az ízlésem is finomodik, de most ez az utolsó nagyon sikeres, 225 cm magas és 115 cm széles lesz. Jó érzés, hogy tudom, mit csináltam, és gyönyörködhetek is benne, az úri hímzés meg egy külön varázslat. Lapos öltéseket alkalmazunk, számoljuk a szálakat, és különféle geometrikus mintázatokat kapunk.

* Miből áll a tervezés folyamata?

— Megrajzolom a mintákat, melyek leginkább szimmetrikusak. Az úri hímzésnél mindig a sarokban van a minta, valamilyen tőből fakad, oroszkorsó- vagy szívmotívumból, mindig páratlan szál virággal. Van olyan is, ahol a sarkából folyamatosan megy az inda a közepéig vagy körbe. Amikor lerajzolom, néhány napig nézem, hogy látok-e hiányosságokat rajta. Amikor kész a rajz, pauszpapírra rögzítem, és egy puha darabocskát teszek alá, azután kézzel szúrom a sablonokat, megválasztjuk az alapanyagot, majd jön a kitöltés, kontúrozás. Hosszadalmas munka, egy úri hímzéses virágot néhány napig kell csinálni, az oltárterítőt meg azt hiszem, hét hónapig varrtam. A hímzés a türelmeseknek való. Próbálják ki valamelyik tájegység hímzését, biztos, hogy valamelyikbe bele fognak szeretni. Vannak egyszerűbbek, és nagyon összetettek is, ugyanis igazán csodálatos a magyar hímzőkultúra. Nagyon szeretném, ha valaki folytatná a munkámat.