„Ha az embernek senkije sincs, aki szeresse, akkor hájjá változik.”  (Émile Ajar)

Limosz a görög mitológiában az éhség istennője volt, rémesen sovány, üldözött személy, akiről azt képzelték, hogy a halállal áll kapcsolatban. Nem is említik sok helyen. Olyan istennő, akit elfojtottak, erővel elnyomtak, nem engedtek megnyilvánulni, időben és térben is messzire helyeztek, illetve nem kívántak tudomást venni róla. A mitológia Limosz testvéreit is negatív szereplőként mutatja be: mint a halál, a gonoszság, a feledés, a fájdalom, a gyilkosság stb. isteneit.

Úgy képzelték, az éhség annyira rossz dolog, hogy jobb nem foglalkozni vele, előnyösebb tudomást sem venni róla. Amiről nem akarunk tudomást venni, előbb-utóbb a tudatosból a tudatalattiba (árnyékba) kerül. A kutatások szerint tudatos lények vagyunk, ennek ellenére csupán 5—10%-ban élünk tudatos életet, a tudatalatti elme irányít bennünket, életünk 90—95%-ában. 

Az emberek a tudatalattijukba száműzik az életben szerzett fájdalmas és kellemetlen tapasztalataikat, élményeiket és érzéseiket

Ugyanez a helyzet az éhséggel és az evéssel kapcsolatban is. Olyan kultúra alakult ki, amely az éhséget igyekszik a tudattalanba (tudatalattiba) irányítani, legyengül a tudatos ellenőrzés felette, ezúton válik az evés csak részben tudatos tevékenységgé. Például a fogyókúrák tömeges sikertelensége jelzi, hogy valamilyen ismeretlen, tudattalan, árnyékba szorított, fékezhetetlen erő ösztökéli a sikeresen lefogyott egyént a túlevésre, falásrohamokra. A tudat hiába figyelmeztet a helytelen cselekedet elkerülésére. „Ha valahol a tudattalan jelenségeknek van létjogosultságuk, akkor az az evés területe” — figyelmeztet Forgács A. Ilyen helyzetekben valószínűleg Limosz támadhat a tudattalan térből, és amíg nem sikerül ezt magunkban tudatosítani, elfogadni, nem tudunk határozott ellenőrzést sem kialakítani felette. Limosz űz bennünket, hogy együnk és igyunk akkor is, amikor nem vagyunk éhesek vagy szomjasak? Ez a megfoghatatlan, ismeretlen hatalom evésre hajt bennünket, noha tudatunk tisztában van vele, hogy mit kellene tennünk, a tudattalanunk mégis a másik irányba űz. Míg a tudatos részünk szépen lefogyaszt, máris megjelenik, ránk tör valami ismeretlen (tudattalan) erő, amely visszaszedeti azt, amit leadtunk. „Az evés természetes. A hízás döntés kérdése” — vélekedik J. Eugenides.

Napjaink fogyasztói társadalmának a lényege a fogyasztás, túlfogyasztás. A média, a reklámok leggyakoribb üzenete manapság: „Vedd, edd, fogyaszd, halmozd fel, használd, dobd el!” Mindig van nagyobb, jobb és újabb. Gyakran jelenik meg két, egymásnak ellentmondó, közösségi útmutatás: „Egyél és fogyj!” Bár bőségben élünk, még sohasem volt ennyi depressziós, szorongó ember, mint mostanság. A túlfogyasztásnak az egyik testi megnyilvánulása lett az elhízás. Egyre többen, egyre inkább és egyre fiatalabban híznak el. Bennünk élne a történelmi éhínségek miatt kialakult, evolúciós, őstudattalan túlélési felszólítás a túlevésre: addig kell enni, amíg van, hiszen az éli túl, aki tartalékolt? 

A túlevés legnyilvánvalóbb hatása a túlsúly és a romló egészség

Noha több mint fél évszázada tömeges és tartós élelmiszerbőségben élünk, a tudattalanunk ehhez nem volt képes adaptálódni, megváltozni, még mindig él bennünk a félelem, hogy a kríziseket éhínség követi, a krízisek pedig állandóan jelen vannak! Mindezt tetőzi az édességek utáni fokozott vágy, mely a napjainkban jelen lévő szeretethiány pótlásaként, szövődményeként is felfogható. Aki szeretetre éhes, és a szeretetéhséget nem sikerül megfelelő módon csillapítania, annál testi szinten megjelenik az ősi, édesség utáni vágy, hiszen a szeretet és az édesség szorosan összetartozik. A nassoló is a szeretetre és az elismerésre vágyik. Nem meglepő, hogy mennyi, szeretetet nélkülöző ember keresi fel a cukrászdákat némi édesség (szeretet) kedvéért. Mostanában a szeretetnyelvet a megfelelés, sikeresség váltotta fel. Gyakran már a gyerek is csak akkor kap elismerést, ha valami jót, hasznosat tesz. Előbb meg kell felelnie ahhoz, hogy szeressék. Ha pedig nem tud eleget tenni az elvárásoknak, bűntudatot ébresztenek benne. A gyöngédség és melegség utáni vágy testileg „édességéhségben” nyilvánul meg, mivel gyermekkorban az édesanyánktól a jó magaviselet fejében jutalmul édességet kaptunk. Valójában azon sem kellene csodálkoznunk, ha ősi, árnyékba taszított ösztönünk sugallatára többet eszünk, mint amennyire szükségünk van, abból a célból, hogy elérjük a szívből jövő közelség jóleső érzését, miközben csupán szeretetre, elismerésre vágyunk. A kövér embernek leggyakrabban valójában nem a teste, hanem a lelke éhes.

Az édességéhség sokszor kapcsolati zavart, vélt vagy valós szeretethiányt takar

Ha a szeretet és annak kimutatása az első helyről hátrébb sodródik, vagyis ha a gyerek nem kapja meg a szülői (anyai) gyengédséget, akkor nem tanulja meg annak természetét sem továbbadni saját gyerekének. Később kamaszként, fiatal felnőttként mindvégig a szeretet után sóvárog, szomjazik rá, mindent megtesz érte, és addig meg sem áll, amíg meg nem találja, hiszen a szeretet élet-, létszükséglet, nem lehet megkerülni. Szeretetéhségét úgy kíséreli meg kielégíteni, hogy kapcsolatból kapcsolatba sodródik, testiséggel igyekszik felcserélni az őszinte, szerető érintés hiányát.

Naponta tapasztaljuk azt is, hogy hány embernek van akár több kutyája, esetleg egy tucat macskája is, miközben szörnyen magányos, szeretetre szomjazik, melyet mástól nem kap meg. Ezektől az élőlényektől reméli, hogy megadják neki azt az élményt, hogy fontosnak érzi magát, mivel házi kedvenceinek fontos az általa nyújtott szeretet, és tudjuk, hogy az állatok — a maguk módján — képesek önzetlenül viszontszeretni. Történik ez abban a világban, ahol mindenki kapni akar, akár szeretetet is, minél többet és minél gyorsabban. Talán sokat segítene, ha szeretteinknek gyakrabban mondanánk, hogy szeretlek. Elgondolkodtató Csernus I. véleménye: „Ha valakiben rendkívül megnő a feszültség, az háborút jelent, a háború pedig rombolást, tehát az illető rombolja a testét. Ha az ember azért hízik, mert boldogtalan, az evés az agyban fokozza az endorfintermelést, az endorfinok pedig relaxálnak, oldják a feszültséget.” Megszívlelendő M. Cross tanácsa is: „Nemcsak az a fontos, hogy mit eszünk, hanem az is, hogy mit hagyunk ki az étrendünkből. A cukorról mindenképpen le kell mondanunk.”

Tudnunk kell, hogy a magas glikémiás indexű szénhidrátok utáni sóvárgás gyakori jelenség a stresszes, depresszió embereknél, ez az öngyógyítás egyik formája. Másrészt talán elképzelni is nehéz, de a gyors felszívódású szénhidrátokból álló étrend maga is képes hangulati zavarokat okozni: szorongást, dühöt, depressziót, ellenségességet, zavarodottságot, enerváltságot. Ez pedig ördögi kör.

Mint látható, a kövérség nemcsak a falánkságnak, a fizikai aktivitás hiányának a következménye, hanem sokkal bonyolultabb annál. Sajnos sokan nem ismerik az egészséges táplálkozás szabályait, vagy ha ismerik, nem tartják be őket. Pedig az elhízást lehetetlen életmódváltás nélkül legyőzni. Tartós eredmény annak ellenére sem várható, ha kisebb-nagyobb sikereket időnként el is érünk, mert az utána általában kialakuló jojóeffektus hatására az egyén visszahízik, gyakran túl is haladva a kezdeti testsúlyát. Tegyünk meg mindent az életmódváltás érdekében, akkor is, ha nehéz, hogy ne teljesülhessen be egy filmben elhangzott gondolat: „Képtelen vagyok abbahagyni az evést. Eszem, mert boldogtalan vagyok, és boldogtalan vagyok, mert eszem. Ördögi kör.”