Belgrádban fényes nappal az iskolai szünetben agyonvertek egy tizenhat éves gimnazistát. A legszörnyűbb tragédiának kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy az államvezetőség kapcsoljon: valóban semmi sincs rendbe az ifjúsággal. A tizenöt évi háborús pszichózis egyre jobban kezd testet ölteni a felnövekvő nemzedékben, sőt az egész társadalomban is. Maga az erőszak minden volt posztkommunista országon végigvonult. Az éledező demokráciák természetes velejárója, hogy a diktatúrák elfojtottsága után elemi erővel kerülnek felszínre a társadalomban lappangó mély szociális ellentétek, elsősorban az átalakulás vesztes rétegeinél. Mindez tehát valamilyen módon természetes is lenne, elméletileg még kanalizálni is lehetne, ha az illetékesek időközben érzékelnék a bajt. Csakhogy az illetékesek semmit sem tesznek, még most sem, hanem a rég bevált módszer szerint a hatalom birtokosai ismét manipulálnak a gyermekekkel, felvonultatják őket, s most az új ideológiát hirdetik. Hiába, régen pártrendezvényre kellett tömeget biztosítani, most pedig az egyháznak kell tömeget felmutatni. Mindez már magában is visszatetsző, s valóban elgondolkodtató, hogy szinte ezzel egyidejűleg Belgrád legforgalmasabb és elméletileg legbiztonságosabb utcáján -- ugyancsak fényes nappal - késelnek meg egy másik fiatalkorút, amiért nem akarta odaadni a mobiltelefonját. Persze, verték a magyar gyerekeket is, de akkor ugye azzal vetették el a témát, hogy hát a gyerekek általában szoktak verekedni, semmi baj. Azt persze senki sem mondta, hogy ilyen brutális verekedés azért normális társdalomban nem szokott előfordulni. Tartok tőle, hogy a palackból kiszabadult szellemet szavakkal, hirtelen felhördüléssel - mely két napig tart csupán - most már nem lehet visszazárni. Ezt sejteti az Amnesty International sommás véleménye is, mellyel elítéli Szerbiát a demokratikus jogállamhoz képest méltatlan rendőri brutalitás miatt. A szerb társadalom krízise és frusztrációja a veszélyes transzformáció előrehaladott állapotában van, s a mind sűrűsödő és egyértelmű jelek ellenére senki sem tesz semmit. Az erőszak elharapódzása egyben egy teljesen új ideológiai eszme előretörését is magával hozza, amit ép ésszel felfogni nem lehet. A türelmetlenségben, a kilátástalanságban immáron egyértelmű megnyilvánulásai vannak annak, hogy a szerb nacionalizmus és sovinizmus állami szinten való szítása teret enged a szerb nemzetiszocialista ideológiának. Hiába beszél tehát itt bárki toleranciáról és szeretetről, amikor a real life mindezt atomjaira töri szét. A hangzatos szavakkal való operálás immáron véglegesen megkésett. Tartok tőle, hogy az utóbbi időben elharapódzó őrült eszméknek életveszélyes folytatása lesz. Demokratikus és jóérzésű ember nem tud napirendre térni afelett, ami a múlt héten történt a B92 független médiummal. A Belgrád-szerte megjelenő, plakátok, melyek szövege a legvéresebb nemzetiszocialista idők retorikáját idézi, már nem puszta baljóslatú jel. Ezzel az akcióval megtörtént a Rubicon átlépése, s amennyiben a társdalom egésze ezt nem ítéli el - márpedig nem ítéli el - félő, hogy a szélsőjobbra tolódás ezúttal teljes lesz. Igencsak elgondolkodtató, hogy a parlamenti pártok közül van olyan, amelyik mindezt nem tartotta szükségesnek kommentálni, holott az egyre durvább és erőszakosabb kirohanások céltáblájára immáron az emberi civilizáció összes vívmánya felkerült, s a nácikhoz hasonlóan a szerbiai változat képviselői is mindezek mögött világösszeesküvést vélnek felfedezni, természetesen a zsidókkal az élen. Az persze más kérdés, hogy Szerbiában alig élnek izraeliták, de bűnbaknak ugye tökéletesen megfelelnek, éppúgy, mint a többi általuk nem államalkotónak ítélt nemzet. A nyílt zsidózás ilyen térnyerésére Európában a náci Németország bukása óta nem volt példa. S ami az egészben a legelkeserítőbb, hogy a szerb társadalom elsöprő többsége az össznépi felháborodás, felvonulások helyett néma hallgatásba burkolódzik. A toleranciára való nevelésnek pedig többek között éppen arról kellene szólnia, hogy a társdalom felismerje azokat a retrográd erőket, amelyek az emberi történelem legalantasabb eszméit akarják ismételten életre kelteni. Mert normális társadalomban a gyerekek nem verik egymást agyon, mert normális társadalomban a holocaust tagadása bűncselekménynek számít, mert normális társdalomban az embernek hányingere van a náciktól, mert normális társadalom nem tolerálja az erőszakot, s főleg nem éltet bűnözőket. De hol vagyunk mi, kérem szépen a normális társadalomtól? Weimar réme Damoklesz kardjaként a mi fejünk fölött is függ már.