— Már régebben is eszembe juthatott volna, hogy eljöjjek beszélgetni — kezdi mondanivalóját. — Tudja, nagyon dühös vagyok magamra, a férjemre, a családomra, igazából az egész rohadt világra. Minden alkalommal felforr az epém, ha az illetékesek arról kezdenek beszélni, hogy talán több „biztonságos házat” kellene létrehozni az erőszaknak kitett nők megvédésére. Az erőszak áldozatainak, elsősorban a nőknek, mert ők vannak sokkal többen, nem biztonságos házra, hanem normális életre volna szükségük. Olyan családra, környezetre, amelyben ők is embernek számítanak, ahol epés megjegyzések nélkül elismerik a társadalomban betöltött rendkívül összetett és felelősségteljes szerepüket. És végre fel kell számolni azt a felfogást, hogy a nő minden esetben csak második, de leggyakrabban a sokadik a fontossági sorrendben. Az a legszomorúbb, hogy még ma is gyakran halljuk a lányos szülőktől: a jó asszony tűr, hallgat és szenved. Mert ősidők óta ez az asszonyok, legalábbis a tisztességes asszonyok életútja.

Engem is így neveltek. Munkáscsaládból származom, az apám egy kicsit „felsőbb” kategória volt az anyámnál. És ezt már pici koromban megtanultam, főleg, mert az apai nagymama velünk élt, és ki nem állta az anyámat, de igazából engem sem szeretett, és a húgomat sem. Szerinte az anyám túl szegény és túl buta volt az ő fiához, semmilyen tekintetben nem illett hozzá. Igazából ma sem tudom megmagyarázni, miért nem szerettem otthon. A nyolcadik osztály befejezése után dolgozni kezdtem. Tizenkilenc éves voltam, amikor megismertem a férjemet, aki a katonaidejét töltötte itt. Őt az anyja nevelte, és a mostohaapja, egy Belgrád környéki kisvárosban. Azt hiszem, neki nagyon tetszett, hogy egy városi lány bukik rá. Amikor leszerelt, eljött hozzánk az anyja, és őszintén megmondta, náluk másak a szokások, mint errefelé, náluk az asszonynak minden vitás esetben kuss, és ha ezt nem érti, hát a férfiember igyekszik „észre téríteni”. Ezen valamennyien jót nevettünk — és két hónap múlva megtartottuk az esküvőt. Sötétkék kosztümöt viseltem, hallani sem akartam fehér menyasszonyi ruháról. Évekkel később az anyám mondta: te már akkor gyászolni kezdted az életedet.

Eleinte otthon laktunk a szüleimnél, de nem sokáig bírtuk ki, mert a nagymama mindennap prédikációt tartott, mennyire zavarja őt az idegen férfi a lakásban. A terhességem nyolcadik hónapjában a férjem azt mondta, menjünk el, mert ő nem vállal felelősséget a viselkedéséért, egyszer úgy szájon vágja a nagymamát, hogy utána már valóban nem lesz helye nálunk. Mindketten dolgoztunk, elég szépen kerestünk. Megszületett az első fiunk, majd két év múlva a másik is. Időnként akadt köztünk nézeteltérés, de akkor még tűrhető volt. Amikor a férjem munkahelyet váltott, akkor kezdett inni. És az alkohol hihetetlenül gyorsan tönkretette. Volt, hogy hetekig nem józanodott ki. Kezdetben csak kötözködött, de később már ütött is. Eleinte semmilyen válaszlépést sem mertem tenni. Közben a fiúk nőttek, és egyre jobban kezdtek hasonlítani az apjukra. Főleg a fiatalabb. Egyikük sem volt mintagyerek, de a fiatalabb hősként tekintett az apjára, és egyre gyakrabban utánozta — velem sem téve kivételt. Amikor egyszer elfenekeltem ezért, a férjem úgy összevert, hogy két hónapig hordtam a gipszet, a kórházban alig tudtak összerakni.

A fiúknak ennyi bátorítás elég volt. Az idősebb még nem vert meg, de ő is tiszteletlen. Egy alkalommal megpróbáltam beszélni a szüleimmel. Mivel a nagymama meghalt, volt egy üres szoba, és kértem, hogy engedjenek oda. De az volt az elutasítás lényege, hogy ők idejében figyelmeztettek, mi egy asszony kötelessége. Anyám akkor azt mondta, tudja, hogy nehéz, de a tisztesség nevében és a család jó híre érdekében tűrnöm kell. Hát maradtam. Közösen felvettünk egy lakáskölcsönt, ezért nem volt nagy anyagi mozgásterem. És egészen a múlt évig úgy éltem, mintha tetoválták volna a testemet: valahol mindig volt rajtam egy óriási kék folt. Amikor két éve a férjem végre meghalt, a fiatalabb fiamat kitettem a lakásból — már harmincéves elmúlt, de még legény —, és az idősebb fiammal élek, aki már több éve van együtt egy nővel. Jövőre talán már nyugdíjba mehetek. De mondja, immár jóval túl a hatvanon mit ér, hogy végre szabad vagyok? Mit kezdjek ezzel a szabadsággal? Legyek ezután is egy ostoba asszony, aki az állítólagos tisztesség nevében köteles eltűrni, hogy a család, a szomszédok, a rendőrök szeme láttára agyonveri egy férfi? Na, ne már!