— Úgy nőttem fel, hogy az anyám és az apai nagymamám között sohasem volt jó a viszony — sóhajt fel a fiatalasszony, és fázósan összehúzza vállán a horgolt kendőt. — Igaz, elég bonyolult volt a családon belüli kapcsolatrendszer, melyet gyerekként nem is értettem. Felnőttkoromban is csak akkor tudtam felfogni, amikor az egyetemen pszichológiát kezdtem tanulni. A fiatalon megözvegyült nagymamám — akit imádtam — egyedül nevelte fel és taníttatta apámat, aki középiskolai vegytantanár volt. Csöndes, örökké mosolygó ember volt, aki szeretett viccelődni, a tréfái azonban soha senkit sem sértettek meg. A tanulmányai befejezése után feleségül vett egy állatorvosnőt, úgy tudom, öt évet éltek együtt, de nem lehetett gyerekük. Valamikor abban az időben ismerkedett meg az anyámmal, aki az iskolaszolga tizenhét éves, szemrevaló lánya volt. Arról soha senki nem beszélt — és én sem kérdeztem —, hogyan kerültek kapcsolatba, de az anyám teherbe esett apámtól, és ahogy megszülettem, az apám elvált a feleségétől, majd megesküdött anyámmal. Ennek csak az anyám szülei örültek. Apám anyja kétségbe volt esve, és egészen a haláláig rendkívül bensőséges viszonyt ápolt a volt menyével, aki többé nem ment férjhez.

Én úgy cseperedtem fel, hogy mindebből semmit sem tudtam. Csupán az volt furcsa számomra, hogy a nagymamám ki nem állhatta anyámat, és ő is utálta a nagymamát — ebből nem is csinált titkot. Szegény apám nem tudta, melyikük pártjára álljon. Azt hiszem, az anyám nem volt túl boldog, hogy szinte gyerekként szült meg. Nem tudott azonosulni ezzel a szereppel, arról nem is szólva, hogy szeretetet, gyengédséget csak apától és a nagyitól kaptam, akit imádtam, és időskora ellenére olyan jó viszonyt ápoltunk, hogy az égvilágon mindenről beszélhettem vele. Középiskolás voltam, amikor megkérdeztem tőle, miért utálja anyut, és a válasza nem elégített ugyan ki, de elfogadtam — és úgy gondoltam, majd én változtatok a dolgokon. Mert a nagyi azt mondta: anyós és meny sohasem szereti egymást, hiszen ugyanazért a férfiért harcol. Én akkor határoztam el, hogy ha férjhez megyek, az anyósom lesz a legjobb barátnőm, mert anyára nem számíthattam.

Két évvel az egyetemi oklevél megszerzése után mentem férjhez. Mindketten tanügyi dolgozók vagyunk, az iskolában is ismerkedtünk meg. Én elég visszahúzódó típus vagyok, az akkor még csak leendő férjem pedig sokat udvarolt, mire elfogadtam. Hamarosan megesküdtünk tehát, csodaszép, hagyományos, vőfélyes lakodalmunk volt, és nem sokkal később jött az első, majd két év múlva a másik kisfiunk is. Csupán lakásgondunk volt, melyet az iskola nem tudott megoldani. Az imádott nagyi akkor már nagyon beteg volt, és amikor apám hirtelen meghalt, három hónap múlva ő is utánament. A rendezett családi házat én örököltem meg — anya morgott is miatta, mondván: a vén szipirtyó még egy utolsót rúgott rajta. És mintha ezen a házon valamiféle átok ülne, hiszen bárhogy igyekeztem is, sehogyan sem tudtam normális kapcsolatot teremteni anyósommal. Először kerültünk olyan helyzetbe, hogy naponta láttuk egymást, hiszen miután beköltöztünk a városba, állandóan anyósom szeme előtt voltunk. Először az volt a megjegyzése, hogy nem nevelem helyesen a fiúkat, túl engedékeny vagyok, a kislegények el vannak kényeztetve. Persze szerinte a fiának nem volt szerepe a nevelésükben, mert sokat dolgozott. Egyébként éppen annyit, mint én, teszem hozzá, hiszen egyforma óraszámunk volt. Talán csak annyi különbség volt közöttünk, hogy ő tanítás után minden áldott nap elment anyósomékhoz, hogy elvégezze a bevásárlást, a fűkaszálást, befizesse a számlákat, stb.

Azt terveztük, hogy lakástatarozási kölcsönt veszünk fel, és rendbe tesszük a fiúk szobáját, ám egy délután, amikor hazaértem az iskolából, az ebédlőasztalon egy cédulát találtam, melyen a férjem arról értesített, hogy hazaköltözött az anyjához, mert mellettem már nem tudja ápolni a szülő-gyermek kapcsolatot. Az első gondolatom az volt, hogy felhívom telefonon, és megkérdezem, ez esetben akkor mi lesz az apa és a fiai közötti kapcsolattal, de elálltam ettől a tervtől. Lassan egy éve lesz, hogy elment, közben havonta egyszer felhív telefonon, elkéri egy délutánra a fiúkat, majd a kapuig hazahozza őket, és már megy is tovább. Beszélni akartam az anyósommal, rámutatni, hogy a hatalmas szeretetüknek a fiaink isszák meg a levét, de minősíthetetlen szavakkal utasított vissza, és azt mondta, nem tiszteltem őt eléggé, azért maradtam egyedül. Csak annyit válaszoltam neki, hogy a tiszteletet ki kell érdemelni, és letettem a kagylót. Az vesse rám az első követ, aki okosabban oldotta volna meg a helyzetet.